Nem túl szerencsés, ha egy viszonylag fiatal zenekar mindhárom albumán más énekes szerepel, a svéd Crashdiet azonban így járt. Első frontemberük, a 2005-ös Rest In Sleaze-en bemutatkozott Dave Lepard öngyilkos lett, utódja, a 2007-es The Unattractive Revolutiont feléneklő H. Olliver Twisted pedig másik bandája, az idén tavasszal debütált Reckless Love miatt dobbantott tőlük, így aztán a hangszeresek bizonyára rettegve tekintgetnek Simon Cruzra, amikor az éppen elhagyni készül a helyiséget. Ilyen előzményekkel ráadásul komoly bizonyítási kényszer is dolgozhat bennük...
Svédországban mondjuk eddig is jól futott a szekerük, ezúttal pedig nem kevés extra reklámot jelentett számukra, hogy az MTV obszcénnek bélyegezte és letiltotta a címadó dal klipjét. Nem mintha az internet korában ennek olyan nagy jelentősége lenne, de aki csak hallott a dologról, az garantáltan megnézte az egyébként inkább nevetséges, közhelyes és erőltetett, mintsem különleges vagy felháborító videót.
Pár éve Bécsben, a Hardcore Superstar előtt volt szerencsém élőben is elcsípni a bandát – még Oliverrel –, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon meggyőztek. Okés '80-as évek-beli klónnak tűntek tökéletes fazonnal és megkérdőjelezhetetlen hitelességgel, de a műsorukban talán két igazán kiugró dal szerepelt a „semmi extra" kategóriás stílusgyakorlatok mellett. A lemezektől sem dobtam el az agyam, így jó hír, hogy a Generation Wild az előzőnél például egészen biztosan erősebb, bár attól azért messze áll, hogy szuperlatívuszokkal kezdjek el dobálózni.
Összességében a Crashdiet sem akar mást csinálni, mint annyi más hasonszőrű alakulat: mindenféle különösebb egyéni villanás nélkül nyomják azt a zenét, amit szeretnek, méghozzá olyan mesterek nyomdokain, mint a Mötley Crüe, a Faster Pussycat, a Skid Row, a Poison, a Def Leppard vagy a korai, még Zinny J. Zan-féle Shotgun Messiah (ha már úgyis svédek). Annyit még elmondhatunk, hogy akárcsak a honfitárs Crazy Lixx idei lemeze, úgy a Generation Wild sok momentuma is inkább a dallamos hard rock utolsó diadaléveit, a '90-'91 körüli időszakot idézi, nem pedig a kissé korábbi érát. Aki persze nincs annyira képben a stílust illetően, annak minden ilyen típusú banda hótt egyforma, ez azonban távolról sem így van. Vagyis hiába teljesen korrekt ez az album a maga nemében, a Crazy Lixx igazából simán leveri az utóbbi idők terméséből, és voltaképpen ez az oka annak, hogy nem vagyok lelkesebb. Első hallásra talán nincs nagy különbség a Crashdiet és a másik csapat friss szerzeményei között, ráadásul egyik formáció sem bír igazán egyéni stílussal, a Crazy Lixxben azonban ott rejlik valami megfoghatatlan plusz, ami innen sajnos hiányzik. A New Religion komoly eséllyel 20 évvel ezelőtt is a jobb albumok közé számított volna ezen a vonalon, a Generation Wild azonban akkori mércével legfeljebb átlagosnak tűnne.
Olyasmi ez, amit nem tudok jobban megmagyarázni, a benyomásaim mégis határozottak. Alapvetően tetszik a lemez, az Armageddon, a címadó dal, a Down With The Dust, a street rockos Native Nature vagy a feelinges Bound To Fall ott vannak a szeren, glam / sleaze / pop metal rajongóknak mindenképpen ajánlott a Generation Wild, de nehezen tudom elképzelni, hogy 2-3 év múlva épp ezt szedjem elő, ha éppen ilyesmihez fűlik a fogam.
