Nem mind acél, ami svéd. Miért mondom ezt? Mert ez a lemez akár jó is lehetne. A Crashdiet elég régóta nyomul az északi régiókban, bemutatkozó lemezükkel elismerést váltottak ki sleaze/hard rock vonalon, de aztán egy személyes tragédia lehorgonyozta őket jó időre. Rossz időre. A csapat ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy végleg megszenvedi az öngyilkosságba menekült Dave Lepard hiányát.
Frankón kezdődik az új lemez, karcos gitárok, lendületes tempó, Simon Cruz énekes kicsit idézi a szomorú sorsú Lepardot is, orgánuma, nyersessége hasonló. A fogós dallamokkal sincs nagy gond, azonban a gitárjáték terén már elvérzik a gárda. Manapság kevés, ha csak zabolálatlanul tud nyomulni egy sleaze banda, hiszen abból sok van, és éppen a kiemelkedő tehetségek miatt nagyon sok a középszerű formáció. A második, Cocaine Cowboys című tételnél folytatódik a hangos zúzás, a kissé acsarkodós ének, ami rendben is lenne, maga a műfaj is igényli ezt, de mégsem Sebastian Bach sikoltozik itt, a karizma hiánya megpecsételi a hangulatot. Hirtelen nem is tudom, mivel van a legfőbb gond, talán velem, de a hangzás is tompa, nem adja ki azt a lendületet, ami pedig hallhatóan ott bujkál, és egyfolytában az az érzésem, hogy valami kimaradt a listából, mikor a fiúk a stúdióba vonultak.
Mindenképpen előnyükre kell írni, hogy a dalok megírásakor hallhatóan törekedtek rá, hogy ne csak egy-két témából álljon a szerzemény, hanem színesebbé tegyék azokat, egy számon belül több kiállás és váltás található. Ezzel semmi gond. A probléma az, hogy a lemez előrehaladtával az egész produkció valahogy fáradtnak tűnik. Dalonként elővéve egészen rendben is lenne, mint azt fentebb említettem, a rendesen kijátszott és egyedi hangvételű szólók nagyon hiányoznak, mert úgy érzem, hogy az nagyon sokat dobna az egész attitűdön. Ha elképzelem a bandát élőben, egy jó hangulatú estén valamely menőbb zenekar előtt, akkor azt mondanám, klasszak, érdekelne a bemutatkozó CD-jük, lássuk, mire képesek. Azonban ahhoz képest, hogy ez már a negyedik gyűjteményük, sok-sok éve nyomják a rock'n'rollt, nem túl acélos.
Dalonként nem is érdemes kielemezni a The Savage Playgroundot, annyira egységes, egy pályán mozgó albumról van szó. Alapvetően a riffekre épül a zene, helyenként koszos akkordokkal oldják a hangulatot, és rendszeresen visszaköszön pár akusztikus megszólalású zenei betét is, mint azt fentebb is leírtam. A refrének megállják a helyüket, de határozottan jellemző minden dalra, hogy többszöri meghallgatásra sem tudtam megjegyezni a dallamukat. Mondom, bennem lehet valami lepergető adalék, de nem ragad meg semmi ebből a lemezből. Sok a hajtós tempó, lassabb darab nincs is raktáron. Mint az ezerhármas Suzuki Swift: lendület elvileg van, de a nyomaték kevés. Ha mindképp ki akarnék emelni egy tételt, az talán az Excited lenne, ezt a lejátszást követően többször is eldúdoltam magamban, rövid hatótávolságú slágernek megteszi. Az utolsó előtti szám különösen borongósba hajlik, kimondottan pocsék kedvem lett tőle. A Garden Of Babylon idézi azokat az időket, mikor a dallamos zenekarok rájöttek, hogy tulajdonképpen nekik nagyon rossz, és a bilit a hallgatóságra kell önteniük. Ezt még a záró Liquid Jesus sem tudja feloldani, mert egy hamiskásan felvezetett, punkos gospel nálam egyáltalán nem nyerő.
A Skid Row-ízű felhangokért és a kitartásért némileg felpontozom a The Savage Playgroundot, de az év végi listámon biztosan nem fog szerepelni.
