E germán csapat azon ritka esetek közé tartozik nálam, akiknek a muzsikájába első hallatra belezúgtam és azóta is kitartóan, hűségesen ragaszkodom hozzájuk, várva-várom minden albumuk megjelenését. Továbbá, a Crematory egyike ama kevés bandának, amelyeknél fenntartás nélkül elfogadom, hogy többnyire az anyanyelvükön szólnak a rajongóikhoz. Feloszlásuk idején mély bánat telepedett rám – így később annál nagyobb örömmel fogadtam annak hírét, hogy a társaság mégis folytatja az ipart – ráadásul változatlan felállásban.
Az általam heavy-hörginek keresztelt stílust képviselő csapatra komoran szaggató-túró gitárok, nem kevés billentyűs munka jellemző, valamint a frontember, Felix torokgyilkos hörgése mellé párosuló tiszta férfiének. A banda mindig is nagy tehetséget mutatott a fogós, megtapadós melódiák létrehozásában – és itt a megtapadós aligha nevezhető túlzásnak.
A Klagebilder kizárólag német nyelvű dalokat tartalmaz, ami azért meglepő, mert előző, Revolution című anyagukat szinte teljes egészében angolul adták elő. A szintijátékba becsúszott ugyan az idők szele – helyenként egyértelmű puttyogásba megy át, amit Katrin művel -, ám a muzsika alapvető jellegén ez mit sem változtat. Ülnek a nagyszerű dallamok, Matthias napsugaras éneke nagyszerűen ellenpontozza Felix sötét-komor tónusú előadását. Az anyag ezúttal nem áll elő olyan ütős telitalálattal, mint amilyen a The Fallen volt néhány éve, de ez senkinek se vegye el a kedvét. A dalok homogén gomolyként uralják a korongot, nincs köztük kilógó lópata – sem rossz, sem jó értelemben. Még a menetelősebb, monoton részek (pl. a Höllenbrand nótában) sem emlékeztetnek – legalábbis nem vészesen – a Rammsteinra, hisz a két formáció meglehetősen eltérő zenei világot képvisel, hiába „echte" teuton mindkettő...
A Crematory muzsikája könnyedén, tévedésmentesen beazonosítható, ami kétségtelen érdeme a csapatnak. Létrejöttük óta nagyjából ugyanazt az irányvonalat képviselik megbízható színvonalon, minőségi kivitelezésben.
