Shock!

Tény, hogy nem vagyok a gót rocker archetípusa, a német Crematory azonban valahogy mégis képes volt szinte azonnal magával ragadni. A kezdetben inkább death, illetve doom metalt játszó formáció ugyan már a '93-as debütön, a Transmigrationön is használt szintetizátort, ott azonban még jóval nyersebb, agresszívebb zenét játszottak, jóllehet, a billentyűk használata miatt csak rájuk jellemző melankólia lengte körbe munkájukat.

Aztán albumról albumra haladva nyert egyre jelentősebb teret a gothic metal muzsikájukban, s e téren méltán nevezhetőek úttörőknek, hisz előttük még senki sem illesztette össze a death és a gothic metal ellentétesnek tűnő stílusait ily mesteri módon. Később aztán belecsempésztek zenéjükbe egy kis industrial ízt is, a hörgés mellé pedig bekapcsolódott a tiszta férfiének, s ezzel végső formáját nyerte el a Crematory. Ennek egyik legékesebb példája az Awake című ötödik soralbumuk, de a későbbi műveik is figyelemre méltóak. Aztán persze ők is besokalltak és az ezredfordulón le is tették a lantot. A négy évvel későbbi Revolution visszatérő lemez tökéletes iskolapéldája a stílusos és bombasztikus visszatérésnek, s a sors érthetetlen csavara folytán ezzel a lemezzel váltak szélesebb körben is ismertté. Bár minden visszatérés ilyen szintű lenne!

A két évvel ezelőtti, teljes egészében német nyelvű Klagebildert kissé szürkécskének találtam, főleg elődje fényében, de azért nem volt az sem egy fércmunka. Most pedig itt a tizedik stúdióalbum, melyen tíz dal szerepel, szerencsére nem tíz percben. Témák terén a csapatnak most se kell szégyenkeznie, a karakteres gitárriffeket erősen támogató, sokszínű szintetizátorjáték védjegyszerűen vonul végig a bő háromnegyed órás lemezen. Túlsúlyba kerültek most a kimértebb darabok, a hathúros játékának nehézkes vonszolódása néhol az egészen korai időket idézi. Ilyen például az Alone, melynek közepén egy hátborzongató leállás kapott helyet, templomi hangszínekkel, orgonával.

A címadó dal egy igen összetett, ugyanakkor meglepően dallamos darab köszönhetően a fogós refrénnek. Igen, e téren sem okoznak csalódást, bár ezen az albumon most kevesebb rock diszkós sláger szerepel, mint legutóbb. De van azért érdekesség is, a hatodik, Just Words az a kaliberű dal, amely egy Crematory lemezen általában az utolsó vagy azelőtti helyen szokott szerepelni. Magyarán: egy zongorára épülő, epikus darab, ám esetünkben ez nem egy érzelgős, siránkozós andalgás, mint mondjuk a Farewell Letter volt anno. Inkább egy koncepció részének tűnik, a háttérben ennek megfelelően sikolyok, beszédfoszlányok hallhatóak, s az egész dalt átjárja egyfajta monumentálisság. Hasonló érzéseim vannak a záró, Say Goodbye dallal kapcsolatban is, bár ez egy igazi metal tétel, finom tempóváltásokkal, modern power metalos riffekkel.

A hangzás a szokásos módon rendben van, ebbe már rég nem lehet belekötni a németeknél. S még a német nyelvtől amúgy idegenkedők is örülhetnek, a Pray ugyanis teljes egészében angol nyelvű lett. Gót rockerek, Crematory rajongók, kihúzhatjátok magatokat; kedvenceitek ismét kegyesek voltak hozzátok.