Shock!

Mivel igazából az utolsó Danzig-lemez, a 2010-es Deth Red Sabaoth volt hosszú-hosszú idő óta az első Glenn Anzalone anyag, amit – minden hiányossága ellenére is – egyöntetű lelkesedéssel fogadott a kritika és az utóbbi években jócskán megcsappant rajongói had, sokan gondoltuk úgy, hogy a Sötétség Fejedelme addig fogja ütni a vasat, amíg meleg. Ebbe az irányba mutatott az is, hogy a Tommy Victor / Johnny Kelly párossal megerősítve a háttércsapat is erősebbnek tűnt, mint jó pár éve bármikor. Ehhez képest Evil Elvis jócskán rápihent a dolgokra, csak elszórtan érkeztek hírek a háza tájáról, és azok is némileg ellentmondásosak voltak. Már 2012 eleje óta emlegette egy feldolgozásalbum tervét, aztán képbe került egy Presley-átiratokkal teli EP, végül azért csak megszánta a híveket, és benyögte, hogy készül az új lemez is.

Ebből a kavalkádból végül a feldolgozáslemez érkezett először, tíz tétellel, amelyek egy része totál magától értetődő, a másik fele viszont némileg meglepő is lehet. És teljesen megdöbbentő módon nincs rajta egyetlen Doors-átirat sem, pedig hát ha valakire tényleg hasonlít Danzig Papa orgánuma, akkor az bizony Jim Morrison. A borítón az – ősidők óta először – ismételten Misfits-féle sminket viselő Glenn feszít Kayden Kross színésznő társaságában, akinek olyan bestsellerekben csodálhattuk meg játékát, mint a Babysitters 2, vagy a Mothers And Daughters. A kissé blőd borító enyhe utalás David Bowie feldolgozás-korongjára, a Pin Upsra, amit mondjuk magamtól nem feltétlenül mondtam volna meg, az azonban mindenképpen jó hír, hogy Bowie-átiratot sem találunk itten. Ellenben természetesen van Elvis Presley és Black Sabbath is, amik nélkül Glenn elmondása nélkül ő maga sem lenne az, aki – és ezt készséggel el is hihetjük neki.

Természetesen a Misfits-arcfestés sem volt ám véletlen: a lemez első két tétele, a beszédes elnevezésű Devil's Angels és Satan párosa konkrétan olyan, mintha az említett csapat szerzeményei lennének, pedig nagyon nem azok, hiszen két '60-as évek-beli motoros film betétdaláról van szó. Az első tényleg elmenne egy lendületes Misfits-darabnak, hallatán arcomon széles mosollyal álltam neki a további fülelésnek, a második pedig egy kissé morbid ballada, ami azonban hagy némi kívánnivalót maga után szándékoltan poros és nyers hangzásának hála. Ezt követően érkezik Presley bácsi Let Yourself Go dala, ami szerintem a lemez legjobban sikerült darabja, Glenn itt bebizonyítja, hogy érdemes az Evil Elvis becenévre. Nem elég, hogy hangja magabiztosan hozza az egykori szívtipróét, de a begyorsított, energikus tétel végre úgy is szól, hogy az 2015-ben se legyen ciki. Mr. Danzig másik fő hatása, a Black Sabbath N.I.B.-je viszont lehetne sokkal jobb is. Lehet, hogy csak azért, mert túlontúl beette magát füleimbe a zseniális eredeti, de ettől bizony nem nagyon dőltem hanyatt. Viszont még ezzel együtt is sokkal jobb, mint a nagy meglepetésre szintén itt figyelő Aerosmith Lord Of The Thighs-a, aminek mondjuk az eredetijét sem kedvelem túlzottan, de ez a víz alól szóló, színtelen-szagtalan valami sajnos nagyon nagy kapufának tűnik. Szintén kihagyott ziccer a Rough Boy a ZZ Toptól, amiben hiába keresem azt a szexualitástól túlfűtött bluest, ami egyrészt Glenn mesternek is mindig a sajátja volt, másrészt a texasiak eredetijében is ott vibrál.

Akkor már sokkal nagyobbat ütnek az olyan '60-as évek-beli slágerek újragondolásai, mint a Danzig-számmá varázsolt Action Woman (eredetileg The Litter-dal), vagy a The Troggstól a mindenki által jól ismert With A Girl Like You. Hogy a túlzás nélkül John Christ-ízű gitárokkal támadó Find Somebodyt már ne is említsem, ami amúgy az egyetlen olyan dal volt a tíz közül, amelynek nem vágtam az eredetijét, de ez a változat bizony tetszetős lett. Utolsó dalként az Everly Brothers Crying In The Rain elnevezésű törzskönyvezett bugyinedvesítője szól, ami elmegy-elmegy kategória, de ha őszinte akarok lenni, ez sem lett sokkal misztikusabb-feketébben ragyogó, mint mondjuk anno az a-ha gigaslágerré vált átirata.

Kicsit felemás élmény lett hát a Csontvázak. Annak mondjuk nagyon örülök, hogy egyik régi idolom megint itt van a páston, viszont úgy érzem, hogy ezt az egészet sokkal érdekesebben és izgalmasabban is meg lehetett volna csinálni – pláne ilyen hosszú előjáték után. Azt pedig egy életre elfelejthetné már hősünk, hogy saját magát producerelje az albumait. Feldolgozáslemezt nem szoktunk pontozni, de aki nagyon akarja, nyugodtan gondoljon oda egy hatost a cikk végére.