Kissé hihetetlen belegondolni, hogy a legutóbbi Dark Funeral album óta már négy teljes év szállt el. Jóllehet, nem égettem a hátam közepébe pentagramot DF logóval kidekorálva, azért a 2005-ös Attera Totus Sanctust mindenképp érdemes a korrektebb black metal alkotások között emlegetni, ami még kiugró pillanatoknak se volt híján.
Ugyanakkor hiba lenne a svédeket az irányzat megújítóiként kezelni, egyszerűen arról van itt szó, hogy nagyjából harmadik lemezük óta hoznak egy megbízhatóan korrekt szintet, ami a black metal kimunkáltabb, csúnya szóval élve modernebb válfaját kedvelők számára jelent örömteli perceket. S nincs ez másként ez alkalommal sem; az ötödik korong minden további nélkül nyugodtan odailleszthető az Attera... mellé, mind a vörös Pokolban fürdő borító, mind a szerzemények minősége és irányultsága tekintetében.
Hitvallásom az, hogy márpedig egy black metal lemez legyen velős és rövid vagy hosszú, de epikus. Na most, a Dark Funeral lemezek se nem rövidek, se nem epikusak, mégse találom unalmasnak a dolgaikat. Ennek talán az lehet az oka, hogy a stockholmiak lemezeiken rendre tiszta, profi hangzással tálalják jól átgondolt szerkezetű dalaikat, amelyekben azért nem kevés old school íz is helyet nyer, az így kapott végeredmény pedig magáért beszél. Így az elsöprő erejű rifforkánnal támadó The End Of Human Race vagy az egyébként is gyorsnak mondható lemezt remekül jellemző címadó darab egy erős, jól összeszokott csapatot mutat, ahol a dalszerzés, ha nem is épp fantáziadús korábbi alkotásaikhoz képest, de mindenképp kiérlelt és profi. Igen, a szó „profizmus" jellemzi talán legjobban a svéd hordát, ami a klasszikus, régivágású blackerek között inkább számít szitokszónak, mintsem dicséretnek. Ez azonban pusztán nézőpont kérdése, a hagyományokat nem kell feltétlenül harsány módon és tolakodóan ápolni.
Az csapat tagságában egyedül a dobosi poszton történt személyi változás a legutóbbi album óta, nevezetesen Matte Modin helyére érkezett Dominator - nem, ő nem a cseh hokikapus csillag, Dominik Hasek metalos alteregója -, ez azonban a zenét tekintve nem bizonyult jelentős változásnak, így aki az előző lemezt kedvelte, a friss műben se fog csalódni. Lord Ahriman Chaq Mollal karöltve tekerik szét a lemezt tipikus, örvénylésszerű riff-folyamjaikkal, amit az újfiú Dominator támaszt alá helikopterágyú dobolásával, a kacifántos nevű Emperor Magus Caligula által elkárogott sorok pedig ismét a jó öreg Sátán előtti tisztelgésként funkcionálnak. A hangzás ezúttal talán még tisztább és erőteljesebb, mint legutóbb, köszönhetően a Hypocrisy-főnök Peter Tägtgren produceri ténykedésének. Mindent összevetve egy tisztességes munka az Angelus Exuro pro Eternus, az innovációktól vagy a meghökkentő frazíroktól teljesen mentes, ám talán épp ezért a csapat rajongóinak mindenképp ajánlott az ismerkedéshez.
