Shock!

Túl nagy elvárásokat nem támasztottam az új Deadsoul Tribe lemezzel kapcsolatban, Devon Graves az ügyesen elkezdett kicsit pwaltzos, kicsit toolos irányt egy idő után sajnos önmagába cirkuláltatta vissza, ezzel egy mini, európai Tool másolattá változtatva önmagát. Rossznak nem mondható az utolsó korong sem, és alapvetően kedvelem a hangját (mondhatjuk úgy is, azon kevés énekesek egyike, akiket kifejezetten szeretek), de az elfogultságot félretéve bizony kicsit már unalmas volt, amit egyedül összemuzsikált. Úgy a második lemez tájékán felötlött az a gondolat is bennem, hogy nem ártana a többieket is bevonni a zeneszerzés folyamatába: egy ember csak nagyon kivételes tehetséggel tud mindig maradandót alkotni tökegyedül. Hát igen.

Szóval így került utamba az új album, ami meglehetősen mellbevágott, kétszeresen is. Kezdjük a szükséges rosszal; fel nem foghatom, hogy ilyen gyenge, demós, értékelhetetlen hangzást miképp tudott Graves úr összehozni. Ráadásul értetlenül fogadja a kritikákat is, saját maga állítása szerint remekül beletanult a hangmérnökösködésbe, mikor a lemezt készítette. Nos, valószínűleg valami teljesen más hangcuccon hallgatja (nyilván), mint az átlag júzer, de ez a sound bizony rossz, nincs mit szépíteni rajta. Pedig!

Pedig a zene varázslatos. Tényleg. Végre újra bátran nyúlt az ötletekhez, elhagyta a toolzó hangjegyeket, visszakanyarodott kicsit a Waltz-vonalhoz (joggal), mellé pedig bevett néhány új ötletet, mint mindjárt a második dalban (Goodbye City Life) a filmzeneszerű, abszolút monumentális (mármint az lenne, ha úgy szólna) kezdés, amit Pain Of Salvation-féle szövegköpködős rész támaszt meg, majd bőséggel hallhatunk fuvolát újra. Örvend a lelkem. A dal a maga nyolc és fél percével a lemez egyik ékköve, és még így is tudom szeretni.

A harmadik nótával (Here Comes The Pigs) ismét gondolt egy merészet, a lüktetős zenei alapokon a fő szerep a gitárszólóké és... és a suttogásé, legalábbis a versszakokban. Devon képes volt a saját zsenijét háttérbe szorítani a dal egysége kedvéért, csak a refrénben villan meg épphogy. A Lost In You lendületébe belefért a Perfect Circle Judithjának a refrénje (khm), ám a nóta annyira egyben és rendben van, hogy megbocsájtható a plagizálás. A Stairway To Nowhere hosszan elnyúló, lebegős szerkezete is újdonság a palettán (és az istennek nem ugrik most be, mire hasonlít), a refrén lehetett volna picit bátrabb érzésem szerint. Utána újból a fuvoláé a terep, a The Gosamer Strand a régisulis progrock zenéket idézi fel, mondjuk ki, mintha a Jethro Tullt hallanánk maibb köntösben, instrumentális formában. Sajnos itt ismét csak fület szúr több helyen is a vérszegény sound.

Mielőtt egyesével végigrohannék a dalokon, inkább a maradék érdekességet emelem ki: a Fear színtiszta hetvenes évek hangulatát régi Queenes vokáltémákkal idézi meg, a Further Down rövidsége ellenére a leghipnotikusabb témát rejti, annak ellenére, hogy ez a „legsúlyosabb" tétel a cd-n. Az ayreonos szereplés pedig az utolsó, címadó nótában hagyott hallhatóan mély nyomokat Devonban.

Törzsi ritmust Adeltől jóval kevesebbet kapunk, mint eddig, de most valahogy nem is hiányzik több tribal téma. Annak ellenére, hogy zeneileg jóval szélesebb spektrumot fog át a lemez, mégis egységesebb most az összkép, mint az eddigi lemezeken. Tényleg csak a hangzásba tudok belekötni, zeneileg kifogástalan az A Lullaby For The Devil, az év albumai közé ilyen formában is felkéredzkedett, aztán ki tudja, pár év múlva hátra újrakeverik, megesett ez már a világtörténelemben egynémely kedvenc lemezemmel.