Shock!

Dead Soul Tribe, Devon Graves és csapata, hát ez meg ki a hétszentség lehet? Kis kutatás után jött a válasz, az ex-Psychotic Waltz énekes, Buddy Lackey új zenekara. A PW fanatikusok egy emberként sóhajtanak fel: végre! Legalább "a hang" újra zenél.

A lemezborító egész érdekes, homályos, itt paca, ott paca, mindenre lehet asszociálni és semmire sem. Nem lehet azt mondani, hogy túl konkrét lenne. Mint ahogy a zene sem - elsőre. Az első dalból (Powertrip) még nem derül ki, hogy az énekes Buddy Lackey - azaz Devon Graves -, effektezett, torzított hangon dalol, egy kicsit megijedtem: ugye nem ilyen lesz az egész lemez?! Szerencsénkre nem. Egyébként nem rossz a Powertrip, még csak sejtetni engedi a lemez zenei világát, ami modernebb, maibb, mint a PW, nem annyira progresszív - ha egyáltalán progresszív a DST, szerintem nem igazán, egész egyszerűen érzésekkel teli igényes rockzene. Persze Devon sem tud kibújni a bőréből - miért is tenné? - és mivel nagyjából ő írta az egész lemezt, benne vannak azok a tipikus PW-jegyek, dalszerkezetileg is, de énekileg főleg, ami miatt annyira tudtuk imádni a hajdanvolt egyik legcsodálatosabb zenekart a világon. Bár a riffek harapósabbak, a dobos finom dolgokat képes játszani (olyasmit, amit apránként fedez fel az ember, szép lassan, módszeresen), Devon pedig olyanokat, de olyanokat énekel! Amikor egy-egy lágy rész után a refrénben kiereszti a hangját, folyamatosan ráz a hideg, azt érzem, hogy szeretnék ebbe a hangba belebújni, szeretném, ha körülölelne, vigyázón, elaltatna, megvédene. Biztonságot nyújtó, simogató hang, keveseknek van ilyen, én nem tudok betelni vele, félelmetes érzékkel nyúl a dallamokhoz. Ráadásul sokszínűbben énekel, mint a PW-ban.

A második tétel, a Comin' Down Tool hatásokról árulkodik, utána a harmadik tétel (Anybody There) egy másfél perces sokat sejtető átvezetés, Devon csak annyit suttog, hogy anybody there, majd ebből robban ki a negyedik dal, a The Haunted. Itt jön az első igazi nagy hidegrázás, szívbemarkoló az az énektéma, én is elmorzsolok egy legördülni készülő könnycseppet a szemem sarkából. Az első emlékezetes gitárszólót is itt hallhatjuk a lemezen. Zümmögés, basszusgitár, húzzuk végig a pengetőt a húrokon, és kezdjünk bele egy súlyriffbe, hol járunk? A The Drowning Machine-nél. Habár az alapriff elég súlyos, később el-elkalandoznak a hangszeresek, alaprock és halvány elszállás, innen utazhatunk tovább a You című dalba, melyben mikor az "i need you"-t énekli Devon, áterezzük összes fájdalmát - és mindenki a sajátját is egyben. Lelkileg megterhelő avagy felemelő, zaklatottak vagyunk, mint ahogy a dal is, nincs határozott szerkezete. Apró meglepetéseket hallhatsz, ha fejhallgatóval is meghallgatod és máris megérted mi okozza az érzést, hogy rohannál ki a világba.

Ezután egy kicsit lepihenhetünk, mintha egy gyönyörű napfényes tisztásra értünk volna ki, a rövid akusztikus csodaszép lírai dal, az Under The Weight Of My Stone-ban benne van a remény apró sugara. Nincs eltúlozva, pont annyi és olyan, ami egy ilyen dalt felejthetetlenné tesz. Devin úgy játszik az érzéseinkkel, ahogy csak akar, a hatos Once c. nótában jönnek ismét azok a fránya könnycseppek, elvágyódunk valahová messzire, de azt hiszem leginkább a kedvesünk karjai közé... Szívdobogás, a One Bullet következik, nyugis, mégis felkavaró - már megint -, gyötrődünk a hangok között. A tizedik Empty ismét akusztikus, viszont Devon végre fuvolázik, pezsgőbb ritmusú mint a másik akusztikus, szinte vidám, optimista. A Cry For Tomorrow - ismét egy "vidám" dalcím - az egyik legmodernebb szám, mondhatni a legprogresszívebb hatású, dobfanatikusok örülhetnek, rövid dobszólót hallhatunk benne, ám a dal jobb pillanatai csak ezután következnek.

Itt még nincs vége a lemeznek, két bónusz felvételt kaptunk ajándékba, egy fuvolás elszállós szösszenetet, épphogy csak felsejlik néhány hang, de attól a néhány hangtól simán transzba lehet kerülni. Észre sem vesszük és máris az utolsó dalnál tartunk (Into The Spiral Cathedral), melyben hangsúlyos szerepet kapnak a billentyűs hangszerek, monumentálisabb hangulatú tétel, történetmesélős, kicsit kilóg a többi dal közül, ám Devon Graves tipikus dallamaiban ott van minden, amitől szeretni lehet ezt a dalt is. Nagyon. Még egy emlékezetes gitárszóló, semmi extra virga, csak néhány feelinges hang, érzéssel, szívből.

Egy apró kifogásolnivalóm akadt a lemezzel kapcsolatban, az is csak annyi, hogy lehetne harapósabb a hangzás. Lehet elsőre imádni a lemezt, lehet vele lassan ismerkedni, PW rajongóknál nem kérdés, hogy beszerzik-e, egyébként mindenkinek ajánlható, aki a szív és lélek zenéjére fogékony.