Kivételesen nem metalcore kiadványt hozott a postás a Lifeforce kiadótól, hanem black/death lemezt. Jééé... Sajnos a borító nem túl bizalomgerjesztő, lapozzunk. A zene a dallamos black (izé, lightos black... tehát szürke?) és a death metal keveréke, néha gótikus hatásokkal (női éteri kórusok, szintiszőnyeg, ami már a lightos blackben is túl lightos lenne - így lehetne ebből white metal).
A csapat német és ott állítólag az underground világban eléggé ismertek. A zene alapján el is hiszem abszolút szórakoztató egyveleget bírnak játszani. Persze náluk is simán sorolni lehetne a hatásokat - nem is keveset - összhatásilag mégis teljes mértékben hallgatható, élvezhető produktumot hoztak létre.
Az első dal rögtön nyolc perces, sejtettem rögtön, hogy nem háromperces-kétakkordos dalokat hoznak, hanem a monumentálisabb, ámde erősen riffelős világba vezetnek. Érdekes módon a black hatás mellett egy erős göteborgi vonalat is fel lehet fedezni, amit nem igazán jelölnek az infólapon, pedig néha annyira In Flames egyik-másik riff, hogy éppen csak nem Fridenéktől származik. És akkor elérkeztünk a kritika elejére: vajon miért is egy alapvetően metalcore kiadó adja ki őket?... No, épp ezért valószínűleg. Jönnek a szegelős riffek, headbang beindul az arra érzékenyeknél. A gitárszólókra is nagy hangsúlyt fektettek, de inkább dallamosak és megjegyezhetően fülbemászóak, mint ujjperectördelően bonyolultak.
A hörgés elég egysíkú és jól hátra is keverték - nem baj. Vagyis baj, mert vérszegényíti az amúgy cseppet sem gyenge témákat. Az elején kicsit tartottam tőle, hogy nem lesz nyerő ez a stíluskeverés és kapunk egy tucatzenekart, de ahogy hallgatom, egyre jobban tetszik. Pedig nem hoztak ők sem egy szál vadonatúj riffet. Meg ugye mindenki fülén a metalcore folyik már ki. Mégis jó hallgatni, kellően energikus - persze kellett hozzá bika hangzás is.
Valahogy a dalok haladtával tompul a black hatás is, és egyre inkább a svéd dallamos death irányába tolódnak el az arányok. Persze néha megtévesztenek és zongoraszóval indítanak (Earth Revolt), de aztán ez is olyan újfajta 'flames téma lesz, amiből itt hegyekben tornyosul már több tucat. Ráadásul dúdolom rá az eredeti refrént, ajjajj... Vajon jogdíjat fizetnek? Vagy licenszelik a svédek témáit?...
És mégsem tudok haragudni rájuk, valahogy frissebbek, élettelibbek, mint a tucatmetálkóros népség. Meg néha belevisznek a dalokba olyan fajta melankóliát (ráadásul full tikatikás témák közé, ami meglepő), amit abszolút nem várna az ember, ezzel emelve ki a szürkeségből a csapatot. Remélhetőleg. Meg aztán bevetik a női énekesüket - nem sokszor ugyan, pedig az elején azt hihetné a gyanútlan hallgató - aztán mikor átveszi a terepet (Awakened By Sirens), rögtön kiderül, hogy eddig tartogatta a titkos ütőkártyáját a csapat és az átlaghörgést kicsit felturbózza normális énekdallamokkal. Hajrá. Rögtön kétszázzal gurul ez a dal a képzeletbeli sztrádán. Egyértelműen a lemez legjobbja, remélhetőleg ebben az irányban folytatja a csapat a továbbiakat.
A nyolcadik dalban meg egyértelmű riffnyúlást sikerült felfedezni a Strapping Young Lad nevű formációtól. Nem sokat, de az a pici az arcpirítón ugyanolyan, mint. Ennél a dalnál a Hypocrisy a másik zenekar, amiről mintát vételeztek.
Az utolsó lírai kis lezáró szösszenet zongorával, női énekszóval eszméletlenük kilóg az egész lemezről, viszont szép.
Fel kell figyelni arra is, hogy a dobos arc egész ötletes, groove-os témákat talált ki, de ugye ez a műfaj sajátja.
Persze ha jól sejtem, ez is olyan lemez lesz, amit meghallgatok, jaj de örülünk neki, aztán jó sok hónapra elrakom pihenni, mert mi a fenének hallgassam meg újra és újra?
Egyébként a végére teljesen elfelejtődött bármiféle black hatás, eltűntek a szintiszőnyegek, csak a puritán svéd riffelés maradt, metalcore-osan...
Fene tudja, megadom nekik a nyolcast, aztán majd fél év múlva revideálom magam.
