Nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem baromi furcsa nap mint nap szembesülni vele, hogy már a 2000-es évek első fele is a múlt ködébe vesző történelem. Például amikor megérkeztek az első hírek a Defleshed visszatérő lemezéről, jóformán el sem akartam hinni, hogy valóban tizenhét (!) teljes év telt már el a legutóbbi Reclaim The Beat óta. Teljesen demens azért nem vagyok még, természetesen tudtam, hogy sokáig inaktívak voltak, de akkor is döbbenetes belegondolni, hogy kábé másfélszer annyi idő múlt el a banda leállása és visszatérése között, mint ameddig annak idején az aktív lemezes-turnés periódusuk tartott...
Akkoriban amúgy kedveltem a csapatot, az óriási borítóba csomagolt, 2002-es Royal Straight Flesh például elég rendszeresen szólt nálam a megjelenése környékén, még ha kimondott rajongónak nem is mondanám magam. A 2000-es évek elejének elég rendesen pezsgő undergroundja kitermelt néhány efféle bandát: baromi jó volt hallgatni őket, de inkább csak szépen besoroltak az akkori idők soundtrackjébe, és később már ritkán kerültek elő a lemezeik. Ebből fakadóan viszont nem is koptattam el őket, és kifejezetten kellemes érzésekkel merültem bele a Grind Over Matterbe, mert a visszatérő cucc nagyjából mindent megbízhatóan hoz, amitől csak bő két évtizeddel ezelőtt jó volt ez a banda.
Ha sosem hallottál még Defleshedet, egy roppant agresszív hangzású, brutális lendületű, megzabolázhatatlanul szögelő-száguldó-zúzó alakulatot képzelj el a thrash, a death metal és a grindcore határmezsgyéjén, akik ugyanakkor a zsigeri brutalitás mellett ésszel alkotnak. Még az is rímel a régi munkásságukra, hogy a 34 perces, tizenegy dalos anyag lepörgése után sokadszorra is inkább csak a szürkeállományt lehorzsoló préshatás marad meg, nem feltétlenül a konkrét motívumok. Ugyanígy a régi lemezekre sem feltétlenül az örök klasszikus slágerek miatt emlékszem vissza jó szívvel, hanem mert jöttek és kíméletlenül átrongyoltak az emberen, nem lehetett kivédeni őket. Ha le kell csavarni a gyanútlan hallgató fejét, a Defleshed ma is maradéktalanul érti a csíziót, ebből a szempontból tökéletes attrakciónak is nyugodtan nevezhetjük a Grind Over Mattert, csodálatosan felmondták a maguk leckéjét.
Gustaf Jorde, Lars Löfven és Matte Modin 2022-ben is elsősorban a gyors, a még gyorsabb és a még annál is gyorsabb témákat érzi magáénak, legfeljebb azért törik meg ezeket itt-ott pár ütem erejéig néhány átvezető belassulással, hogy még inkább az ülésbe préseljék az utasokat, amikor a következő sarkon újra tövig nyomják a gázpedált. Ennek megfelelően sportteljesítménynek sem utolsó ez a lemez, de mint fentebb pedzegettem, az agyatlan darálástól természetesen baromi messze áll. A Defleshed riff- és tempóérzéke régen is nagyon rendben volt, és szerencsére dalokat is tudnak írni az ötleteikből, szóval minduntalan felkapod a fejedet a jól elcsípett témákra, és a gyeplőt is mindig pont a legmegfelelőbb időpontban hajítják a lovak közé. A lemezt teljesen elvadult szögeléssel nyitó Bent Out Of Shape, a csordavokálos kórusú Heavy Haul, a szokásos repesztés mellé gyilkos groove-okat is adagoló Behind Dead Eyes vagy a záró Last Nail In The Coffin végletekig pörgetett agressziója hallatán aligha mondhatja bárki is, hogy nincs a helyén minden hang. Gusztávunk harákoló, jeges-gonosz bömbölése is maximálisan passzol az elvadult zenei alapokhoz.
Jó masszívan, de áttekinthetően és erőteljesen szól a lemez, szóval nincs okom panaszra, szépen odasorolt a diszkográfia végére a Grind Over Matter, abszolút méltó a névhez, bár ez a kíméletlen töménység persze nem feltétlenül lehet mindenki ínyére. Én bírom az ilyesmit, de mivel egy pillanatnyi szünetet sem engedélyeznek közepette, azért bevallom, nekem is hangulat kell hozzá. Kocsiban pedig csak nagyon óvatosan, mert ha elcsípik a megfelelő pillanatot, nehéz szabadulni a hatás alól.
