Shock!

Az ijesztő borító ellenére (most őszintén, nem olyan a rajta lévő fickó, mint egy különösen rosszkedvű Glenn Danzig, némi Resident Evil beütéssel?!) kiváló muzsika hallható a Made for the Violent Age-en. A westfáliai Deliriousnak ez már a harmadik lemeze és igazi, színvonalas, izgalmas thrash metalt rejt, ráadásul a Bay Area-vonalról. Leginkább talán a Testament hozható fel párhuzamként, de gyakran eszembe ötlik a Kreator munkássága is, nyúlásról viszont szó sincs.

Egyszóval bivaly a lemez és királyul is szól, főleg ahhoz képest, hogy a srácok saját stúdiójukban rögzítették. Egyedül a gitárszólók lehetnének kissé hangosabbak, néhol túlzottan beleolvadnak a környezetbe, mindenesetre az összkép így is több mint meggyőző.

A banda legnagyobb erőssége egyértelműen a frontember, Betty, aki úgy bömböl, mint Chuck Billy, dallamairól meg beugrik többek között Joe Comeau, ex-Annihilator/Liege Lord, jelenleg Tad Morose dalnok, meg például a Call Me Godban a Rage főnök, Peavy is. Sajnos a gitárosokról nincs túl sok infó a bookletben, pedig igazán kár volt így elrejteni őket, hiszen Andreas Supplie és Alex Cwiertina nagyon jól pengetnek és a szólók is remekbe szabottak. A ritmusszekcióra sem lehet panasz, a dobos Markus Keller feszesen és változatosan üt, Spletty meg néhol kifejezetten ötletes dolgokat játszik a négyhúroson, gondolok itt olyasmikre, mint az I am the Enemy jópofa bőgőfutamai középtájt.

Szerencsére a dalok és Betty énektémái is elég változatosak, így végig izgalmas marad a közel ötvenpercnyi játékidővel rendelkező lemez. A kezdő Triple Six például király Testament/Kreator keverék, a Call Me God meg németesebb tika-tika, de persze jócskán vannak benne tempóváltások is. Nagyon király a Sleep in Peace akusztikus indítása is, amit aztán egy akkora doom téma követ, hogy menten belesötétül az ég. Az Idiot Nation meg kifejezetten Nevermore-rokon riffel indul, később viszont sodró lendületű, szövegköpködős thrash nóta lesz belőle, de a gitártémák némelyike továbbra is erősen idézi Loomisékat. A dallamosabb, vonósokkal is díszített Hate Traderben Betty totál úgy danol, mint Joe Comeau, és még a sorban következő – általában elég kritikus pont –, balladában, a My Friends-ben is bejön, amit produkál, annak ellenére, hogy kisebb bizonytalankodások azért előfordulnak itt-ott. Jön aztán még az elég konkrét Metallica riffel induló Down on Me – amiben Betty néhol mintha Mille kistesója lenne -, illetve egy hangulatos akusztikus szösszenet (Sky Turns Red), a végén meg mindent elpusztít a Ragers Elite zúzdája. A ráadás Iron Butterfly nóta, az anno a Slayer által is feldolgozott In a Gadda Da Vida viszont kicsit fölösleges, nem nagyon tesz hozzá semmit a lemezhez.

Nagyon király anyag a Delirious idei lemeze, évek óta a legjobb, amivel a thrash vonalról érkezett, ismeretlen banda meglepett. Ha valakinek megvan az előző két korong, azonnal szóljon!