Shock!

Bizony, mondom Néktek, a dán trió, a Denial Of God nevét is ott találjuk a black metal alapkőzetébe vésve: e skandináv horda történelme immár két évtizeden is túlra terjeszkedik, folyamatosan mélyítve saját kis fészkét, persze beláthatatlan távolságra a fősodortól. Létüket számtalan EP/split világra szabadítása igazolja a múltban, első albumuk kiadására – The Horrors Of Satan címmel – mégis csupán 2006-ban vetemedtek. Az azóta eltelt évek újfent néhány rövidebb alkotást szültek a DoG-műhelyben, ám hat év után ismét előbukkantak egy teljes értékű sorlemezzel, mely jelen írás tárgyát képezi. A zenekar kreatív magját a kezdetektől két testvér, Ustumallagam énekes és Azter gitáros alkotja, az immáron hét éve változatlan felállást pedig Galheim dobos teszi teljessé. Ennyit tehát a pőre tényekről, minden továbbit a vastag, kriptabűzös ködön túl találunk, amerre a triumvirátus követi a huszonakárhány éve kijelölt csapásirányt.

Ugyan a dánok az underground legmélyéről szólnak hozzánk, státuszukat nem holmi lo-fi sikálással kívánják misztifikálni, hanghordozóra (rém)álmodott alkotásaik akár avatatlan fülek számára is befogadható, minőségi hallgatnivalót jelentenek. A produkció zenei fundamentumát a korai Mercyful Fate, az okkult heavy metal olasz úttörői, a Death SS, valamint olyan black metal előd-/alapcsapatok, mint a Hellhammer, a mindenható Bathory, az ős-Venom vagy a Celtic Frost teremtették meg – a Denial Of God ma is ezekből az ősmasszívumokból farag érdekes, új alakzatokat. Valamilyen furcsa áramlat az utóbbi időkben igen magasra emelte az okkult, black/doom hatásokkal átszőtt heavy metal ázsióját (gondoljunk csak a kortárs Ghost alapvetően indokolhatatlan, irracionális „áttörésére"), és ebből akár a DoG is profitálhat, hiszen az alapanyag e helyen is számot tart egy szélesebb kör érdeklődésére. A kedvező széljárásnak (és persze a szervezők rátermettségének) is betudható talán, hogy általános meglepetésre a banda nemrégiben nálunk is megfordult, és adott egy, a maga szintjén sikeresnek mondható koncertet.

És még akkor is, ha ez a három skandináv istencsapás éppen úgy fest, mintha az '50-es évek Hammer mozijainak (Frankenstein, Drakula, Múmia, stb. – a fiatalabbak kedvéért) zombivilágából óvakodtak volna át a valóságba, az albumon régisulis, tőrőlmetszett, dallamos heavy/black metalt hallhatunk, az iskolát teremtő King Diamond ihlette atmoszférába ágyazva. Az ének mondjuk itt csakis az elvárt, öblös károgás/hörgés lehet, mely önmagánál nem is mutat túl, a zene azonban a maga módján rendkívül változatos, remekül kidolgozott és hangszerelt, méltósággal hömpölygő folyékony fém, melynek szövetét billentyűs hangszerek is gyakran színezik. A brigád szereti is ráérősen, zömmel középtempóban ragadva csócsálni ezt az ötvözetet, a teljes értékű dalok között kilenc perc alatti tételt csak elvétve találni, a zenekar esszenciáját hordozó, albumzáró Pendulum Swings pedig egyenesen negyed órát rág ki az életedből, ha úgy akarod. Bárkinek megfekszi tehát a gyomrát ez a falat, és a mértékletesség jegyében én a helyükben továbbra is a gyakori EP-s megjelenést erőltetném – már csak azért is, mert ilyen terjedelemben a témák között óhatatlanul akad néhány elhasznált darab is. Összességében az új album az elődje fonalát veszi fel egy ihletettebb, részletgazdagabb, súlyosabb tónussal, ha lehet, minden eddiginél sötétebb vizekre irányítva a skandináv bárkát. Ha már szépek nem lehetnek, legalább játékosak és ötletesek... csak azokat a vércseppeket tudnám feledni a szájuk szélén!

A Denial Of God megtette tehát a magáét ezzel az albummal, minden további a csillagok állásán és pályafutásuk első valóban profi kiadóján, a Hell's Headbangersen múlik, a csapat teljes élményt nyújt. Az okkult heavy/black metal nosztalgiahívő rajongói mindenesetre legkésőbb most figyeljenek fel erősen erre a névre, a Death And The Beyond ugyanis igazi ínyencfalat számukra az idei étlapon.