Shock!

A Despised Icon sztorija igazi underground sikertörténet. A kanadai csapat 2002-ben alakult, első lemezük még a Relapse-nél jött ki, amit aztán a Century Media újra kiadott tavaly. Második lemezük, a The Healing Process aztán meghozta a várt áttörést, egy rakás pozitív kritika mellett turnézhattak többek között a Cryptopsyval, a Vaderrel, a Napalm Death-tel és még rengeteg kiváló zenekarral.

Ezt követően hozták össze a 2007-ben kijött The Ills Of Modern Mant, ami már egy szilárd alapokra épült bandát mutat. A hattagú csapat különlegessége, hogy két vokalistával dolgoznak, zenéjük, ha nehezen is, de belőhető valahogy úgy, hogy van itt metalcore, death metal és rengeteg matekozás, ez igaz az új lemezre is.

A lemezt a kanadai Rouyn-Noranda-ban, a Projecson stúdióban vették fel, és megmondom őszintén a hangzásba belekötni lehetetlen, brutálisan jól szólnak a gitárok, és az aprítás mellett nem veszik el dob és a vokál sem, az egyetlen dolog ami nem mindig tetszik, hogy a dob kissé műanyag hangzású lett. Hangszeres játék szintjén szintén nem lehet beléjük kötni, amit itt a két gitáros, Al Glassmann és Eric Jarrin összezúz, az példa értékű lehet más zenekarok számára is, a ritmusszekcióhoz pedig Sebastian Piché basszerossal és Alexandre Pelletier dobossal órát lehetne igazítani, brutális amit művel a banda. Ami nem igazán tetszett, az a két vokálos Alexandre Erian és Steve Marois teljesítménye, főleg mivel sem a core-os üvöltözést, sem az ultramély hörgést nem kultiválom, de olyan nagyon ebbe sem lehet belekötni.

És a rossz hír, hogy az igazán pozitív dolgok idáig tartottak. Hiába a kiváló hangszeres tudás, hiába a betonkemény produkció, hiába a sok ultratechnikás téma, dalokat is kellene tudni írni. Itt ugyanis nincsenek igazán dalok, a trackeket szinte csak a címük különbözteti meg egymástól, egyben akárhányszor hallgattam meg, egyszerűen átszaladt rajtam és nem tudok belekapaszkodni, mert nincs mibe. A számok felépítése egészen hasonló, az első felvonásban ultragyors és brutális death metalos szögelés, aztán váltás és rengeteg kicsavart riff, tördelt ritmusképlet, gyakorlatilag egy matek metal orgia. És nincs fogódzó, csak brutalitás.

Tudom, baj az is, hogy nem szívelem igazán az ilyen matekos dolgokat, de nem hiszem, hogy csak ez a probléma, hiszen például az általam nagyon kedvelt Meshuggah tud dalokat is írni, és itt a nagy probléma, a Despised-es srácoknak ez nem megy. Jóval túl vagyok a tizedik meghallgatáson, de egyszerűen nem tudok megbékélni azzal, hogy itt egy csapat, akik abszolút urai a hangszerüknek, meg vannak támogatva egy durva hangzással, de a lemez egyszerűen átszalad rajtam, nincsenek megjegyezhető témák, nincs kapaszkodó.

Azért kötelességemnek érzem, hogy jelezzem, van azért egy dal a lemezen, amire nem, vagy legalábbis nem egészen igaz az, amit az előbb leírtam, ez pedig a lemezt záró Fainted Blue Ornaments. Az első fele ennek is illeszkedik az album alapjaihoz, de a dal második felében elhelyeztek egy amúgy kakukktojásnak számító dallamos betétet is, ami miatt azt kell, hogy mondjam, ha több ilyen is lett volna, a lemez is legalább egy ponttal többet érne nálam, de hát ez van.

Ez a lemez az esztelen brutalitás remek példája, de pont ezért a célt nem érzem és nem is látom, öncélú matek házi feladat az egész. Remek album lehetne, de mégsem az. Aki szereti a tördelt ritmusképleteket, és egyben a death metalos kalapálást is, annak jó szívvel ajánlom, egyszerűen nem tévedhet vele, de aki kicsit is dalközpontú, az inkább kezdje a Meshuggah-val.