Shock!

Lehet mondani a Devildriverre, hogy egysíkú, megújulni képtelen, tipikusan amerikai-ízű groove metal, én magam is szoktam ezt olykor hangoztatni, de most az új lemez előtt direkt végighallgattam a zenekar diszkográfiáját, és nincs igazán két tökugyanolyan hangulatú albumuk. Akadnak jobban, illetve kevésbé jobban sikerült lemezek, helyenként kanyargósabbra vették a saját ösvényüket, de idestova nagykorúvá érett pályafutásuk során aránylag változatos anyagokat igyekeztek kiadni. Hozzáteszem még egyszer: a saját világukon belüli változatosságról beszélek.

Tizennyolc év alatt a zene világa is fordult néhányat, és ugyan eszement újításokról már nem lehet beszámolni, azon azért el lehet gondolkodni, hogy egy alapvetően a fiatalokhoz szóló, agresszív belépőzenével ma már kiket tudnak megcélozni Fafaráék. A saját rajongótáboruk felnőtt, és korántsem biztos, hogy ugyanolyan hévvel rajong mindenki értük, a mai tizenéveseket meg nem biztos, hogy az a zenei világ fogja meg, amikor ötven körüli arcok próbálnak erőltetetten a fiatalok nyelvén szólni – rosszul. Persze Amerika teljesen más világ, de nem biztos, hogy ott mást értenek az alatt, amikor valaki szép lassan menő példaképből kínos figurává válik, csupán mert magán felejtette a szemellenzőt.

Nyilvánvaló okokból én sem tudom a mai tizen-huszonévesek fejével hallgatni az új Devildrivert, és megtippelni sem tudom, hogy mennyire érdekelheti őket az általuk felkínált zenei mondanivaló, de a zenekarral együtt öregedve be tudom illeszteni a sorlemezek közé a kétrészesre tervezett Dealing With Demons I-t. A hegyibeszédem egyik okát egyébként pont ők szolgáltatták, hiszen maga Dez tette fel magának és a zenekarának azt a bizonyos kérdést, hogy milyen zenét játszanának, ha ma kezdenének zenélni. Kiállná-e az idő próbáját? Ezek számomra némelyest kapuzárási pánikhoz hasonló gondolatok, de ha két lépést hátralépek, azért teljes biztonsággal ki merem jelenteni: ha most lennének fiatalok, biztos, hogy nem ilyen zenét játszanának, ahhoz a Devildriver 2020-as világa begyepesedetten morózus, semennyire sem refréncentrikus, ellenben leginkább túlságosan unalmas. Nyilvánvalóan Fafara az egész gépezet fő mozgatóereje, nélküle csak egy újabb névtelen háttérarcokból álló brutálmetál-zenekar lennének (hol van már John Boecklin, ugye), akikből bármilyen merítésre találni több tucatot.

Hosszú utat tettek meg az utolsó, saját dalokat megtett stúdiólemezük, a Trust No One óta, bár nem teljesen azért, mert két éve egy egész szórakoztató, country-feldolgozásokkal teli albumot adtak ki, hiszen az sem volt borítékolható húzás részükről – elméletileg lesz folytatása is –, hanem mert jócskán felborította a zenekar terveit, hogy tavaly Dez feleségénél bőrrákot diagnosztizáltak, amiből szerencsére felépült. Már emiatt is át kellett formálni a pár évre előre kitalált ütemtervet – aztán idén meg jött a Nagy Világleállás. Nem árulok zsákbamacskát: próbáltam szorosabb barátságot kötni a furcsán „puhára” kevert tíz új dallal, de valahogy elmaradt a nagy katarzis. Hiába hallgatom ide-oda a lemezt, olyan jellegtelen szürkén hömpölyögnek tova a Dealing With Demons I számai, hogy nehéz bármiféle friss gondolatot összekaparni, amivel alá tudnám támasztani, miért is próbálkozz meg a lemezzel, hátha nálad működik. Tipikusan nem vészes, de nem is igazán jó cucc, háttérzenének elmegy, ha épp nem akarsz a zenére odafigyelni – sajnos az a „vicc”, hogy nem is nagyon lehet odafigyelni rá.

A dallamos gitártémával induló Nest Of Vipers aránylag jól indul, de igazából ebben sincs túl sok nafta, illetve emlékezetes rész. Az Iona (majdnem Iowa…) kicsit slipknotos hangulatú riffjére talán te is felkapod a fejed, de túl sokat ettől se várj. Nagy dobásnak szánták a Wishinget is, de a zenekartól meglehetősen szokatlan dallamos énektémája inkább azért furcsa, mert Fafara eltorzított hangját szinte meg sem ismerni, korábbról ismert dallamos énekhangja gyökeresen más. Valószínűleg direkt nem akarta a Coal Chamber-féle dallamvilágot alkalmazni, ami nem baj – inkább az jelenti a problémát, hogy kicsit gyerekmondóka-szintű lett, pedig érezhetően ezzel akartak szintet lépni. Sajnos csak botlás lett belőle. Rettenetesen nehéz pozitívumként bármi továbbit kiemelnem, az összes dal zenei alapja gyötrelmesen unalmas, sablonos, megjegyezhetetlen, semmitmondó. Talán a címadó Dealing With Demons minimálisan kiemelkedik a masszából, de igazából erre is legfeljebb azt tudom mondani, hogy csak másképp buta.

Kicsit félek, hogy mit hoz majd jövőre a második rész. Ha még tíz hasonló dalt, akkor nem biztos, hogy arra nagyon sok időt szeretnék pazarolni. És minél többet hallgatom ezeket a számokat, annál lejjebb csúszik a pontszám, szóval én most megállok, itt és kapnak egy hatost, nehogy nagyobb baj legyen.