Shock!

Eleinte furcsállottam, hogy már a Devildriver is countryzik, aztán megérkeztek az első dalok, és nyilvánvaló lett: a zenekar valami egészen mást képzelt el magának, mint amitől előzetesen tartottam. Miközben például a Lamb Of God Burn The Priestként nem csinált semmi különöset, csak eljátszott a saját jellegzetes soundjával egy sor hácé-alapklasszikust, addig Dez Fafaráék velük szemben ténylegesen feldolgozták az alapanyagot. Olyannyira, hogy noha a végeredmény markánsan elüt egy hagyományos Devildriver-sorlemeztől, szerintem senkinek sincs oka kitérni a hitéből a csapat táborából, mert a végeredmény eközben is száz százalékig passzol a jól ismert zenei világhoz.

Az Államokban manapság a countryból származtatott pop/rock-vonal jelenti a kulcsot a mennyországba, az ilyen alapú muzsikák gyakorlatilag teljesen átvették az arénarock szerepét, nem véletlenül igyekszik belemászni ebbe az egészbe egy sor más irányultságú figura is Kid Rocktól Aaron Lewis-on át Steven Tylerig. Na, hát az ilyesmit a Devildriver esetében nyugodtan el lehet felejteni. Elég meghallgatni az egyik legismertebb számot, a Willie Nelsontól átvett Whiskey Rivert, hogy az ember képet kapjon Fafaráék célkitűzéseiről: a nóta úgy őrizte meg legfontosabb jellegzetességeit, hogy telepakolták brutális, éjfekete death/black-riffekkel, néhol blastbeateket toltak alá, Dez pedig vállvetve üvölti a sorokat Randy Blythe-tal. Viszont a slide még így is tökéletesen passzol bele... De ugyanez áll a Ghost Riders In The Sky-ra is, ahol az embernek muszáj röhögnie a refrén yippi-yaaa-yééézésén meg a heroikus heavy metallá formált vezérmotívumon, annyira működőképes ebben a teljesen megvadított formátumban is. Valahol még akár magától értetődőnek is nevezhetném, mégsem csinálta meg soha senki így azelőtt...

Vagyis szó sincs arról, hogy sima dzsi-dzsi gitárokat pakoltak volna a dalokba, ennél sokkal-sokkal fantáziadúsabban nyúltak minden egyes számhoz. A Devildriver vérbeli Devildriver-muzsikává gyúrta az alapanyagot sok-sok ütős riff, szóló, plusz téma csatasorba állításával, a tempókkal pedig legjobb belátásuk szerint variáltak. És persze egy rakás vendég is felvonul itt az említett Randytől kezdve Burton C. Bellen és Wednesday 13-en át egészen Lee Vingig. A dalok skálája is elég széles, akadnak teljesen elvetemült durvulatok, de mondjuk a Copperhead Road Brock Lindow-val megerősített változata még a maga enyhe anarchikussága mellett is megmarad slágertémának. Az emberben már a felelgetős verzétől is megmozdul valami, a refréntől pedig automatikusan talpra áll, annyira állat módon kapták el. Nálam talán ez az abszolút kedvenc darab a kollekcióról, de a zseniális Eagles zseniális Outlaw Manjének e félrészeg, precíziós riffeléssel őrjöngő átértelmezésére is csak jókat tudok mondani.

Nem állítom, hogy éjjel-nappal ezt a lemezt hallgatom majd innentől fogva, de ez itt most tényleg olyan különlegesség, amit egyszerűen muszáj értékelni. A Devildriver nem sajnálta a verejtéket, és olyan felépítményt húzott a régi alapokra, ami ebben a formában senki másra nem jellemző a színtéren. Emellett azonban minden ízében jellemző rájuk a végeredmény, és közben újat is tudnak mutatni vele. Pontozni nem akarok, de annak, ami, ez az anyag aligha sikerülhetett volna jobban. Úgy is mondhatnám: szerintem csak és kizárólag ilyen feldolgozáslemezeket érdemes csinálni.