Shock!

Teljesen döbbenetes, de jövőre már tizenöt éves lesz a Dez Fafara által vezetett Devildriver, mely zenekar az indulásuktól kezdve stabil pontot jelent a durvább zenék világában. Igaz, ez a stabilitás megingott, amikor a csapatból két alapember távozott 2014-ben (Jeff Kendrick gitáros, és John Boecklin, aki egy igazi vadállat és egyéni dobos). Nyilván lehet hasonló(an játszó) zenészekkel pótolni a hiányt, de félő volt, hogy a Devildriver védjegyszerű gyalu-jellege a múlt ködébe fog veszni. Meglehet, hogy a Coal Chamber akkori újjáéledése segített a két zenekartag döntésében, mivel két évre Fafara fel is függesztett mindenféle devildriveres tevékenységet.

Azóta már tudjuk, hogy igencsak kérészéletű volt ez a fellángolás, az új lemez és a nagy összeborulás sem segített az egykori Chamber-tagok (vélhetően drogos) problémáin, így a szénketrec ismét a múlté. A két év szünetből sem lett végül semmi, hiszen már 2015-ben bejelentették a két új Devildriver-zenészt: a valamelyest hasonló zenei világban mozgó Chimaira-dobos Austin D'Amond és a tengernyi névtelenebb csapatban (a Burn Halo talán még mondhat valamit a nagyközönségnek) megforduló Neil Tiemann gitáros került a csapatba.

Az utolsó Devildriver-lemez, ami maradéktalanul tetszett, a 2009-es Pray For Villains volt, és azóta is azt hallgatom meg a legszívesebben. Az utána következő Beastet mélységes csalódásként tartom számon, és a három évvel ezelőtti Winter Killst is túl egysíkúnak találtam. Ezek után nem mondom, hogy remegve vártam az új albumot, de természetesen érdekelt, mit hoz össze a mindig kedélyesen üvöltöző, magát a sokadik tetoválásréteggel lefedő Dez. Azt már előre le lehet szögezni, hogy gyökeres megújulást dőreség várni tőlük, nem is az a céljuk, meg azért elég mereven meghúzták a saját határvonalaikat a kezdetektől fogva, így csak annyi a kérdés, hogy sikerül-e valamennyire változatosabb, groove-orientált gőzgép-metal dalokat írniuk. A kérdésre a válasz igen, és ez már elsőre lejött. Már a nyitó Testimony Of Truth előrevetíti, hogy sokkal dallamosabb lett az összkép, sőt, néha már-már bosszantóan kommersznek is tűnhetnek a riffek és a gitárszólók a zenekartól megszokott közegben.

Persze a durvaság rovására nem ment mindez, megmaradtak ugyanolyan gyomorba maró, agresszió-levezető ökölcsapásnak, csak már mindezt egy kicsit merészebb fűszerezéssel adják elő. Austin D'Amond is igyekszik legalább annyira színesen dobolni, mint elődje (hozzáteszem, aránylag nehéz a dolga, mivel Boecklin baromi karakteres dobos, megjegyezhető a stílusa és könnyű megkedvelni), de ami a legnagyobb meglepetés, hogy végre Dez is újra sokkal változatosabban ordít, hörög, kiabál, köpködi a szöveget. Dallamokra még most sem fakadt (csak amolyan majdnem-dallamokra), de tán utoljára az említett Villains albumon volt ilyen sokszínű a vokál. Pont ezért kedvenc számokat is ki tudok emelni a lemezről. A sejtelmes, őrlő témákkal játszadozó My Night Sky rendkívül tetszetős (csak halkan jegyzem meg: ha odafigyeltek, valami furán slayereset lehet felfedezni a riffekben, képzeld hozzá Kerry King mániákus bólogatását), meg a himnikus, felemelő Daybreak vált számomra rokonszenvessé, utóbbiban a Marty Friedmant idéző szdóló pedig sokakat meglephet. A címadó Trust No One-t is a favoritok közé sorolnám, már-már vidáman dallamos gitártémák váltakoznak death metalos riffekkel, és ennek az elegynek képtelenség ellenállni, főleg, ha Fafara az örök (metalklisé) igazságot üvölti a világba. A Feeling Ungodlynál konkrétan az ugrott be, hogy Chuck Billyt milyen jó lett volna ide meghívni, pont az ő gyomros bömbölése hiányzik ebből a kompakt dühbombából. A záró For What It's Worth kimondottan buzdítóra, a korábbi dühbombáktól eltérően lelkesítőre és optimistára sikerült, de talán direkt ez lett a „fény az alagút végén", hogy a pozitív érzések domináljanak így negyvenegy perc elteltével.

A Trust No One rövid, velős, frappáns, nem húzták túl, nincs igazán töltelékdal, ennek megfelelően simán végig lehet pörgetni egymás után néhány alkalommal. Év végéig biztos a helyére fog kerülni még az idei megjelenések között, de egyelőre a kellemes meglepetések kategóriába soroltam, amit biztos fogok még hallgatni jó párszor. Egyelőre úgy tűnik, Dez került ki győztesen a harcból, noha simán a földbe is állhatott volna a csapat a két ex-tag lelépése után. De Fafara most jobb formában van, mint valaha, érdemes esélyt adni neki, hálás lesz a törődésért.