Shock!

Amikor 2011-ben újra összeállt Dez Fafara nu metal-csapata, a Coal Chamber, nagyjából borítékolni lehetett, hogy előbb-utóbb lesz ebből új lemez is, főleg amikor az anno Rayna Fosst váltó basszusgitáros hölgy, Nadja Peulen is visszatért a csapatba 2013 októberében. Így aztán végképp nem volt semmi okuk rá, hogy nemet mondjanak egy lemezszerződésre. Persze hiába futott jó köröket annak idején a Coal Chamber, mégis trendkövető zenekarnak számítottak, mintsem trendgyártónak: annak idején sokan rájuk sütötték a Korn-kópia címkét, ami valahol igaz is volt, noha Fafara azért belevitte a saját gótikus ízlésvilágát a zenébe, amitől más dimenziókat is nyert a muzsikájuk. Talán csak jó helyen voltak jó időben, szuggesztív frontemberrel és látványos tagokkal, utólag lehet elemezgetni, miért is lettek sikeresek – bár teljesen felesleges. A lényeg az új album, amely nyilvánvalóan nem fogja megváltani a világot, döbbenetes mélységeket is butaság várni tőlük, de ha hoznak egy adag rájuk jellemző „kulcsemberes" (ahogy itthon hívták őket annak idején) dalt, máris rendben leszünk velük.

El kell árulnom: hiába voltam a legelső lemezük óta fan, a Rivals nem adta meg magát túl könnyen. Igaz, az első időben inkább háttérként, elég halkan sikerült hallgatnom, úgy meg valahogy összefolyt az egész, de ennél a fajta zenénél azért ez nem annyira meglepő. Aztán mikor végre volt időm jobban ismerkedni vele, úgy kezdtem egyre inkább megbarátkozni a dalokkal, és megtaláltam a fogódzókat. Most mondhatnám azt is, hogy „jóra hallgattam", de azért ez korántsem így van: háttérként sem éreztem rossznak, csak a Coal Chambernek kell a hangerő, főleg, mivel úgy sokkal jobban kijönnek Fafara egyéni vokálmegoldásai is az általános kiabálás mellett.

A már korábban megismert, nyitó I.O.U. Nothing nem véletlenül lett single: tipikus Coal Chamber-téma, ami magán hordozza a régi jegyeket, mégis újszerű. Nem másolták le az első lemez nagy slágereit, de a valamelyest dallamosabb későbbi korszakot sem, sokkal inkább a saját világukat korszerűsítették, mondhatni, egy metalosabb Coal Chambert kaptunk 2015-ben. A második, groove-os Bad Blood Between Us riffje konkrétan odabasz, pedig egyszerű, mint a faék, de Miguel Rascón érzi azért ezeket a mélyre hangolt témákat elég rendesen. A Suffer In Silence-et nem más nyitja, mint Al Jourgensen a Ministryből, így rögtön kettőre bővült az egyébként rendesen gyalulós számban a kurvaronda tetovált frontemberek száma. Érzésem szerint az ötödikként érkező The Bridges You Burn hozza vissza legrokonszenvesebb módon a korai korszakot, remekül megjegyezhető a refrénje is, Fafara félig-éneklős, csak rá jellemző megoldásokat hoz benne, ennek megfelelően az egyik kedvencemmé is vált elég gyorsan.

A címadó Rivals pszichedelikus gitártémával kezd, majd a refrén gitárrésze bedurvul, és Fafara is szétüvöltözi magát elég szépen, itt az agresszió miatt már a Devildriver képe is felsejlett előttem, de ennyi év DD után azért ez valahol érthető is. A Waitből remek koncertszám lesz, legalábbis lemezen nem jött ki annyira az ereje, de simán el tudom képzelni, hogy élőben hengerelni fog a monotonitása, bár ezt a Rivalson található nagyjából összes dalra el lehet mondani. Az Over My Head hasonlóképp groove-os, mint az album elejéről említett második tétel (mondjuk ki: vannak seggrázós dalok is), a refrén szerintem lehetett volna fogósabb, több dallammal, mint a jelenlegi zéró. A záró Worst Enemy pedig egészen konkrétan már egy más Coal Chambert mutat, mint az album eleje, és hiába a középtempó, belemásztak valami fura, erőszakos, komor súlyosságba, ami tök jól működik.

Nyilván nem lehet azt várni így tizenhárom év után, hogy minden új szerzemény mintaszerű gyöngyszem legyen, érthető módon ez itt sem így van, akadnak töltelékek, amelyek számomra sokadik hallgatás után sem igazán működnek, estleg olyan számok, amelyek csak részleteiben jönnek be. Érzésem szerint az is jót tett volna a zenének, ha Fafara több dallamos énektémát talált volna ki – ment ez neki régen egész jól, pedig minimál hangja van. Sajnos a lemez vége felé már eléggé egybefolyik a sok üvöltözés, kár érte. Bár az is lehet: annyira szétütötte a devildriverezés a hangszálait, hogy manapság ennél többre már nem igazán képes.

A visszatérő lemezek dömpingjében ez egy korrekt alkotás, de semmivel sem több. A régi rajongók egy része örülni fog, az örök elégedetlenek moroghatnak egy kicsit erre is, és néhány tizenévest is elkaphat a Rivals, elvégre elég extrém módon néznek ki még mindig, a zene sem poros, Fafarával együtt ugrálni meg baromi jó dolog.