Shock!

Simán rá lehet fogni a DevilDriver zenéjére, hogy egydimenziós, Dez Fafara meg nyilvánvalóan azon énekesek egyike, akik tökéletesen tisztában vannak saját korlátaival, ám azt a lehető legjobban leplezik, de az vitathatatlan, hogy mindegyik lemezük egy-egy modern energiabomba. Az kérdéses volt, hogy hova lehet húzni ezt a fajta zenét; kapunk még egy adag feszes riffet, bombasztikus, de groove-os dobolással, Fafara jellegzetes kiabálásával?

Nos, a képlet kicsit változott, a zene ugyan totálisan megőrizte eddigi jellegzetességeit, mindamellett a rengetegszer elkoptatott jelző most teljes mértékben megállja a helyét: sokkal szellősebb, lazább lett a végeredmény, még ott is, ahol a kétlábgép folyamatosan teker. Lassan kezd körvonalazódni a későn ébredők számára is, hogy Dez tulajdonképpen baromi jó (és pofátlanul fiatal) zenészeket keresett maga köré, a riffek pl. totálisan pótolják az énekdallamok hiányát. Minden dalban megtalálható pár könnyen megjegyezhető téma, amin Fafara ordibálása tényleg egyfajta sajátos koronaként ül, bár az tény, hogy most ő is sokkal jobban kitett magáért, mint eddig, bár a régi - kicsit mikiegeres – énektémáit nem meglepő módon még mindig nem cirkulálta vissza. De már majdnem énekel olykor.

John Boecklin játékát külön ki kell emelnem, noha tulajdonképpen a pesti koncerten esett le, mikor közvetlenül mellette álltam, hogy mennyire tehetséges dobos a srác, a kisujjában van a modern metaldobolás minden trükkje: húzós, groove-os, technikás, soroljam még a jelzőket?... Nem kétséges, hogy fogunk még róla hallani a jövőben. Gyakorlatilag szinte már csak miatta érdemes meghallgatni a lemezt a hasonló műfajban utazó dobospalántáknak, így is lehet, sőt, ezt a stílust így kell játszani.

Teljesen bizarr, de akár egy DevilDriver slágergyűjteménynek is lehetne aposztrofálni az albumot, nem egy dal kifejezetten (rock)táncparkettre való, A Back With A Vengeance (meg némiképp a meglepően középtempós Pure Sincerity is) pl. totális seggrázós nóta, az I've Been Sober a mostanában divatos ikergitáros paneleket használja, amiből aztán a lemez egyik legjobbja bontakozik ki, a refrénnél itt is ravasz módon a gitár visszi az „énekdallamot", ám a végefelé egy rövid, de végre igazi énekdallam is megbújik a háttérben. A Teach Me To Whisper gyakorlatilag egy mai kornak megfelelő durva heavy metal nóta - szinte már csak a konstans óóóó-zás hiányzik belőle -, az I See Belief pedig kellemesen thrashes ízeket hoz.

Gyakorlatilag üresjárat nélküli a Pray For Villains, sorolhatnám, hogy melyik nótát miért szeretem, és bár elsőre tényleg szinte csak az tűnhet fel, hogy letarolja az agysejteket a zene, és mondjuk csak arra jó, hogy levezesse az ember az aktuális feszültségét, és érthető módon némileg tömény is, de apránként azért megfejtődik, hogy mennyire okosan építették fel az egész lemezt.

Az is nyilvánvaló, hogy sokat merített a zene a klasszikus heavy metalból (is), és amitől alapállapotban tartós hidegrázást és lassan gyógyuló kiütéseket kapok, az itt úgy vegyül a többi stílussal, hogy a végén szemrebbenés nélkül eszem meg a legkirívóbb ikergitáros HM témákat.

A bónuszos változatra még további négy dal került fel (kár, hogy ezeket lespórolták a „normál" verzióról), Self-affliction a lazább (táncos, khm) vonalat képviseli meglepően szimpatikus lezárással, Dust Be Thy Destinyben kicsit visszavesznek a szinte végtelenített kétlábgépből, a vége meg picit Panterás ízt kapott. Na jó, a Damning The Heavens tényleg totálisan átlagos DevilDriver dal, a záró Wasted Years pedig Iron Maiden feldolgozás (és végre tényleg feldolgozás!). Most egészen biztosan pár ember halállistájára kerülök, de sokkal jobban tetszik, mint az eredeti, marha jó popmetalt faragtak belőle (lehet rá a táncparkettet koptatni, khm). A hangzásért Logan Madert lehet dicsérni, mi meg is tesszük, nincs mibe belekötni, tényleg XXI. századi módon szól a lemez, a piros-fekete-fehér booklet viszont egyáltalán nem okozott vizuális gyönyört.

Jó helyen, jó időben, talán csak ennyi a titka a DevilDrivernek, nem is kell nagyon fejtegetni, a DD úgy szórakoztató, ahogy van, és most ismét elsütöm a klasszikus panelt: sajnálhatja, aki kihagyta a pesti koncertet, és abban is biztos vagyok, hogy okoz majd még meglepetéseket a csapat.