Shock!

Kis túlzással már megjegyezni sem érdemes, hogy a mindenkori aktuális albumon kik muzsikálnak Leif Jensen mellett. A selymes hangú főnök előregyártott interjúpanelekkel rendelkezik a „miért cserélted le megint a zenészeket magad körül?” kérdésre. A konkrét okokat általában nem közli, mégis elhadar valami hihető mondatot, amely rögtön átkanyarodik a „de most már minden rendben van, rengeteget dolgoztunk az új anyagon, ami nagyon durva, nagyon kadzsatlan, nagyon nagyon lett, már alig várjuk, hogy élőben is ledaráljuk az agyakat, blabla” töltésű rizsába. Tény: a Dew-Scented káoszos létezésében két állandó van: Leif Jensen, valamint az „I” betűvel kezdődő albumcímek.

Sok újat nem villantott a Dew-Scented. Hogy az állandó tagcserék, kirúgások jót tesznek-e egy (szép archaikus szóval) együttesnek, tulajdonképpen mellékes kérdés, mivel nem úgy tűnik, hogy itt együttesről van szó, lévén a kifejezés magában foglal valamilyen közös rendszert. A Dew-Scented esetében a zinger maga a rendszer, mindenki más a kisegítő zenész vonalon mozog. Rendjén is lehetne ez így, ám az egyagyú gondolkodás és zenei megközelítés törvényszerűen magában hordozza a monotonitást és a beszürkülést, hacsak nem zseniről beszélünk. Hősünk esetében nem zseniről beszélünk.

Az alapműnek számító Inwards tíz évvel ezelőtt jelent meg. Éppen jókor, mindenki kacsintott egyet: na végre, mekkora dög! Azóta a koncepció jottányit sem változott. Jókora adag brutális thrash, végigüvöltve cifraságokkal. A különbség annyi, hogy akkor még mintha lett volna agyalás a dalszerzés terén. Oké a zúzda, rendben a sebesség, de valami kis plusz löket is volt a nótákban, valami extra, amely éppen elég volt ahhoz, hogy nagy reményeket fűzzünk a következő albumokhoz. Amelyek jöttek is szépen sorban, I-betűsen, de az a bizonyos szín nem jelent meg a palettán. A markáns kép, amelyre gyorsan felfigyeltünk annak idején, lassan beleszürkült önmagába.

Ami a zenekart nem engedi kitörni a középmezőnyből, az valószínűleg maga Leif Jensen. Lehet ő mozgatórugó, boss, két évtizednyi élő thrash, a hangja és az ötletei akkor is kevesek ahhoz, hogy kiemelkedőt alkosson. Hogy akar-e, akart-e egyáltalán valaha valami színt vinni például a torokmunkába, nem tudni, de ennyi idő elteltével nem valószínű. Az Icarus hallgatása közben ugyanaz jutott az eszembe, mint az Invocation vagy az Issue VI esetében: középtájon már örültem, amikor a germán pacsirta néhány másodpercig abbahagyta az üvöltözést, és csak a veszetten száguldó alapot hallottam. Az egyhangú ordibálás, a minden változatosságot nélkülöző bömbölés szétver mindent, ami szétverhető.

Amely egyébként sem annyira érdekfeszítő. Kétlábdobos, mechanikusan darálós rendszer, ahogyan azt megszokhattuk. Igen, más zenekaroktól is, de azok nem akarják első ligásnak beállítani magukat. (Ha pedig feljebb tekintünk: a Slayer-hasonlatot felejtsük el végre. Fényévekre van egymástól a két zenekar kreativitásban. Is.) Jensen mániákusan üvöltözi szét még azt, ami zeneileg értékelhető lenne. Amit nem, arra pedig nem ad túl sok időt. Pedig a szólók alatt sóhajthatnánk fel egy kicsit, hogy még, még, ne pofázz bele, hagyd játszani! Rory Hansen és Marvin Vriesde (ha valaki meg akarja jegyezni nevüket a Dew-Scented kapcsán a következő albumig) egyébként mindent megtesznek, hogy a kásás zavarból kirángassák a tételeket. Hogy nem sikerül, nem rajtuk múlik. Jensen az egészségtelen tartományba hajtja a brigádot, nem hagy szusszanásnyi időt sem, csak üvölt, üvölt, üvölt. A témáknak egyszerűen nincs idejük megérni, önálló lélegzethez jutni.

Pedig nem indul rosszul az Icarus. A Sworn To Obey még reményre adott okot. Precíz, veszett tempó, klasszikus thrash ízek, fergeteg dob (panasz egyébként sem lehet Koen Herfst munkálkodására), kiállás, ízes szóló, s minden hozzávaló. Mint kiderült, nem véletlenül került az album elejére. Mert innentől kezdve semmi meglepő, semmi olyan, amelyre felhördülnénk, hacsak nem az unalomtól. Nincsenek emlékezetes riffek, a szólókat kivéve nincs semmi, ami megtörné az egyhangúságot. Darálás darálás hátán, megjegyezhetetlen dallamok, felejthető struktúrák. (Tanult kollégám, ki lexikális tudásáról híres, mivel kapásból vágja például, hogy egy adott zenekar énekese milyen és mennyi sört ivott az XY album felvételeinek 3. napján harmincnégy évvel és két hónappal ezelőtt, a minap nem tudott visszaemlékezni, járt-e már valaha Dew-Scented koncerten. Pedig élőben állítólag jók a németek, így végül beugrott neki, igen, járt. Mindenesetre jelzésértékű a dolog.)

A masszából nem igazán emelkedik ki semmi. Nem tudom eleget ismételni: nem lehet ennyire szétkiabálni egy albumot, nem fair. Talán a Reawakening az, ami egy cseppnyi változatosságot hoz az anyagba. Ötletesen keveri az oldszkúl dolgokat a friss őrülettel, ezt hallgatva az ember megértően gondol vissza a tíz évvel ezelőtti elégedettségére. Végre egy megkomponált nóta, amiben nem a főnök óbégatása dominál, pláne úgy, hogy előkapar némi vicces death-orgánumot is magából, mindenki megkönnyebbülésére. Még tíz ilyen tétel, és rendben lett volna minden. (De nincs. Az utána következő Destined to Collapse nagyon ígéretes kezdése ellenére hamarosan visszafullad a megszokott klisétengerbe. Az A Final Processionnél még megcsillan a remény, ám utolsó előtti nótaként már nem tud világot menteni. A szomorú sort a Perpetuated zárja, amelyben Jensen már paródiáját adja az ordibációnak, jó lenne, ha legalább röhögni tudnánk rajta…)

A Dew-Scented mintha újra és újra ugyanazt az albumot készítené el. Biztonsággal, apró változtatásokkal, bent a középkategória akolmelegében, ahonnan az úristennek sem jönnének elő. Ha Leif Jensen nem lenne egyenlő a zenekarral, azt tanácsolnám, hogy a zenekar rúgja ki Leif Jensent, hátha valami izgalmas dolog sülne ki belőle. Paradox helyzet.

Most, hogy ilyen hosszan írtam a semmiről, hozzáteszem: az Icarus nem rossz album, ha éppen olyanunk van, hogy az egyhangú, monoton, háttérdübörgéses kiabálást áldásosnak találjuk. Két-három hetente egyszer meghallgatható, ameddig az újdonság szürkébe ásító varázsa tart.

Tudjuk: a műfajhoz gyorsaság kell, agresszió és vadállati szigor. Meg is van. Csak úgy ömlik a nyers hús a hangfalból. De ezt rengeteg zenekar tudja prezentálni ennél sokkal magasabb szinten. Amennyiben nincs tartalommal megtöltve a szimpla albumkészítési kényszer, annak szépen ívelt zuhanás lehet a vége. Ha már itt tartunk: a címadó legenda hőse több mint két évezreddel előzte meg korát, bukása így elkerülhetetlen volt. De legalább magasat álmodott. A Dew-Scented – úgy tűnik – nem akar feljebb emelkedni. Marad óvatos távolságban a tenger hullámaitól és a Naptól egyaránt. Elrepked egykedvűen, körbe-körbe. Biztonságosan, cél és vég nélkül.

Aztán majd valamikor jön egy új album. Új zenészekkel. Az állandósult I-betűvel.

I, mint Insipid.