Shock!

Nem mindig jó ajánlólevél, ha egy zenekar stílus meghatározása mellett az olasz progresszív metál jelző szerepel. Mostanában jómagam is az érdeklődés minimális jele nélkül pörgetem tovább a naponta felbukkanó talján csapatokat, ámde az olyan jól bejáratott nevű, több évtizedes pályafutásra visszatekintő bandák, mint a DGM, azért rendre megtorpanásra késztetnek. Ők eddig mindig megkapták a figyelmet tőlem, már csak azért is, mert rajtuk kívül szinte senkinek sem sikerült még úgy elcsípni abszolút kedvenc progmetál-csapatom, a Symphony X munkásságának sajátos hangulatát, ahogy nekik.

A túlzó hasonlóság és az egyediség hiánya persze szintén nem sorolandó a legjobb erények közé, ennek ellenére mégis mindig kellemes perceket okoznak a Symphony X-féle zenei megoldások. Bár itt nem beszélhetünk zsenikről abban az értelemben, mint az amerikaiak esetében, szerintem mindenki számára egyértelmű, hogy igazán értő kezekkel nyúlnak e nagy zenei felkészültséget és gyakorlottságot igénylő témákhoz. Ha épp jobb formában vannak, még igazán erős dalokat is képesek összekalapálni: elég csak a hét esztendővel ezelőtti Momentum szerzeményeire jobban odafigyelni, azonban nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a csapat folyton-folyvást cserélődő felállása jelenleg már egyetlen alapító tagot sem tartalmaz. A zenekar elnevezése mögött álló Diego Reali / Gianfranco Tassella / Maurizio Pariotti tengely már jó ideje nincs a fedélzeten, de alapvető változás lényegében nem történt a '90-es évekbe visszanyúló kezdetek óta.

Egyetlen gondom a Tragic Separationnel mindössze az, hogy hiába vannak itt fenomenálisan jó zenészek, és hiába mozognak a progresszív metál egy nagyon szerethető szegmensében, igazán kiemelkedő, örökre az emlékezetbe égő nótákat mindezek ellenére sem találok ezen a friss lemezen. Bármennyire is meghozzák a lendületes Flesh And Blooddal az ember kedvét: a kellemes hangzásba ültetett, szikrázó, dobálózós billentyű- és gitárszólókkal is felvértezett tétel után rögtön panelesedni kezd a dolog. Mindössze az anyag közepére időzített pozitív hangulatú címadót követően térnek vissza az érdekfeszítőbb zenei megoldások és a kezdeti lendület. A folytatásban hallható Strandedben a dinamikában erős, jó értelemben vett agresszív gitározás iskolapéldáját persze azért ügyesen demonstrálja nekünk Simone Mularoni, ami eléggé egyértelműen Michael Romeo tananyagából eredeztethető, de legalább szórakoztató a tálalás. Mindazonáltal olyan überzseniálisan szétfacsart riffekre, szólókra és magasztos zenei megoldásokra azért senki ne számítson, mint amilyenek Romeo agyából szoktak kipattanni. A DGM-nél többnyire inkább csak ezek barátságos utánzatai hallhatók. A békebeli speed metal himnuszba hajló Turn Back Time-mal aztán még egyszer megemelik a színvonalat, majd a Curtain csendes és meglepően hangulatos instrujával képletesen be is húzzák a függönyt.

Csodákra tehát nem nagyon kell számítani, nekem pontosan ugyanolyan érzésem van, mint az előző The Passage esetében: a műfaj kedvelőinek jó kis hallgatnivalót szállít a csapat, de ennyivel nagyjából be is kell érni. És azért messze erősen túlzó kijelentés lenne, hogy a következő Symphony X-anyagig valamelyest kárpótol a Tragic Separation, így ilyesmivel nem is igazán jönnék elő. S habár a lemezcím ezt sugallja, tragikusan azért még nem kell őket elkülönítenünk a mezőny erősebbik felétől. Korrekt, de nem kötelező darab.