Shock!

Nem fogok kertelni: szerintem Ronnie James Dio minden idők legnagyobb rock/metal énekese. A hangja a létező legerőteljesebb és egyben legérzelmesebb, ráadásul hihetetlen módon az évek múlásával csak egyre jobb lesz (másoknak inkább megkopni szokott a kor előrehaladtával, neki meg...).

Mondjuk az öreg valószínűleg mindig is arra törekedett, hogy ilyeneket mondjanak róla, nem véletlenül cserélte le annak idején a kissé keresztapás hangzású Padavona nevet Dio-ra (ami ugye olaszul istent jelent): nemcsak önbizalom kell egy ilyen művésznév választásához (bár sokaknak elég lenne), hanem tényleg isteni hanggal kell rendelkezni. Pont. És ha mindez megvan, akkor nagyon sok mindent megtehet az ember zenei pályafutásán. Például klasszikus lemezek után készíthet teljesen más szájízű anyagokat mint például a Lock Up The Wolves, amely a Dream Evil után rendkívül nagy sokk lehetett a rajongótábornak. A Black Sabbath Dehumanizerének folytatásaként is interpretálható Strange Highways pedig még ennél is durvábbra sikerült, de kiváló anyag mindegyik - még ha a tisztelt rajongók tetszését nem is nyerte el. Az Angry Machines már nekem is kicsit necces, de a sokat vitatott Magica igazi titkos gyöngyszem szerintem és a Doug Aldrich által isteni módra teleszólózott legutóbbi Killing The Dragon is nagyot ütött. Nem lehet tehát azt mondani, hogy Dio sorozatban gyártaná az ugyanolyan lemezeket...

Miután Coverdale bácsi ügyesen elcsaklizta Aldrich-ot az újjáéledt Whitesnake számára, meglepően gyorsan előkerült újra Craig Goldy, aki pont a Killing lemez írásakor vált köddé. Vele készült tehát ez az új lemez is, és visszatértével párhuzamosan tért vissza a Magica súlyosabb soundja is. Ezúttal azonban szó sincs konceptlemezről, egy dalközpontú, rövid, de velős dalcsokrot állított össze a csapat: a keményebb hangvételű, sötétebb hangulatú, de mégis tradicionális Dio-muzsika a már említett Lock Up lemezt juttatja eszembe. Ezt sokan tartják a Dio életmű mélypontjának, amit sose értettem, hiszen Ronnie ott is nagyon jó dallamokat hozott, a taknyos (akkoriban 17-18 éves) Rowan Robertson pedig véleményem szerint volt olyan jó gitáros, ha nem jobb, mint az itt is hallható Goldy. Igaz, Vivian Campbell zsenialitását eddig egyedül Aldrich tudta megközelíteni, de hát azért ezt a kissé iskolás, közhelyes stílust, amellyel Goldy játszik, sem tudom rossznak nevezni. Nem kiemelkedő tehát, "csak" simán jó a gitár, akárcsak a dob (Simon Wright sem Vinnie Appice, mint tudjuk) és maguk a dalok is megállják a helyüket. Nem történt tehát semmi különös, csak készült egy új Dio album egy kevésbé gyilkos, de legalább stabil felállásban (stabil a fenét, hiszen ha jól tudom, Jeff Pilson bőgőzte fel a lemezt, a turnén meg már a nem kevésbé veterán Rudy Sarzo gyötri a négy húrt). Egész egyszerűen nem kell görcsösen várni, hogy akkorát robbanjon, mint a korai albumok vagy mint a Killing. Egy újabb lemez a sorban, immár a sokadik, nem feltétlenül a legeslegjobb, de hát rossz amúgy sincs...

A dalokról: tempósan indul az album a One More For The Roaddal, majd a címadó tétel hangol le, amúgy doomosan és az alaphangulatot is ez adja meg: többnyire málházós, mogorva középtempók a jellemzőek, ez alól talán csak a Living A Lie, a Death By Love és a legnagyobb téma, a Shivers a kivétel. Ez utóbbinál egy zakatolós riff és valami Hammond-szerű billentyű adja a húzós alapot, a koronát pedig a hátborzongató, tipikusan Dio-s, gonoszkás verzedallam teszi fel rá. Horror metal! :-)

Lehet fanyalogni, hogy az összes refrént, riffet meg szólót hallottuk már a bandától, de boldogtalan ember, aki emiatt húzogatja a száját. Dio mai pályafutását úgyis csak erősen elfogult emberek követik, amilyen én is vagyok, a többiek meg kit érdekelnek???