Shock!

A brit Discharge jelentőségét nehéz lenne túlhangsúlyozni, hiszen az 1982-es Hear Nothing See Nothing Say Nothing az évtized brutál muzsikáinak egyik abszolút alapkövét jelentette, később megismert formájában sem a thrash, sem a hardcore, de még a death- és a black metal sem nagyon jöhetett volna létre e vért hányó, elképesztő intenzitású crust/punk-remekmű nélkül. Ha eredetiben nem is, hát feldolgozás formájában tutira mindenki ismer is tőlük ezt-azt a Metallica, az Anthrax, a Machine Head, a Sepultura és társaik jóvoltából... Ezekből azonban gyakorlatilag kivétel nélkül hiányzott az eredeti felvételek fésületlen, zsigeri brutalitása. A Hear Nothing See Nothing Say Nothing abban a formában csak ott és akkor, 1982-ben, Stoke-on-Trentben születhetett meg.

A csapat pályája később sajnos nem alakult valami jól, vargabetűk, leállások, tagcserék nehezítették a dolgukat, a mostani fejezet pedig 2001-ben kezdődött. A felállás persze távolról sem állandó, de a friss album hallatán úgy fest, mintha most ráleltek volna valamire: a bandában három alapember, Tony „Bones" Roberts és Terry „Tezz" Roberts gitárosok, illetve Roy „Rainy" Wainwright basszer mellett jelenleg Jeff „JJ" Janiak énekes és Dave Bridgewood dobos nyomul, vagyis az eredetileg dobosként tevékenykedő Tezz ritmusgitárra váltásával a felállás ötösre bővült. A zene ettől még ízig-vérig klasszikus Discharge maradt, de kicsit mintha még fémesebben, még töményebben zúznának, ami amúgy vitathatatlanul jól áll nekik. Tökéletesen passzolnak a Nuclear Blast istállójába is, ezen sincs mit vitatkozni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Discharge-komplettista vagyok, főleg, mivel az is egyértelmű, hogy ez a banda a '82-es lemezzel alkotott megkerülhetetlent, és később már nem – ezt alighanem ők maguk is elismernék. Viszont ez az új anyag ezzel együtt is igazán jól sikerült: változatosnak biztosan nem lehet csúfolni őket, de a vadul pumpáló tempókra épülő, sikálós-zúzós riffek, JJ nagy üvöltései és a szimpla, gyakran csak jelmondat-szerűen ismételt néhány sorból álló – ez ugye védjegyük... – szövegek, horzsoló, bárdolatlanul elnyúzott alig-szólók megteszik hatásukat. Agytisztításra, felesleges energiák lecsapolására közel tökéletes az End Of Days, és jól is szól a lemez: kellően vastag a hangzás, de épp csak annyira, hogy a punkos vonalról közelítő, a metalos súlyosodást esetlegesen rossz szemmel néző fanok ne sértődjenek meg, ha meg némi fésületlenség becsúszott, hát becsúszott. Nyilván ma már nem lehet olyan megközelítéssel feljátszani egy lemezt, mint 1982-ben, de a lényeg úgyis az attitűd, az pedig maradéktalanul a helyén van. És ugyan a muzsikában van valami archaikus, igazából egy pillanatra sem érzem úgy, hogy ne lenne 2016-ban is simán aktuális, amit csinál a Discharge.

Dalokat nincs sok értelme kiemelni, inkább egységes energiadózist ad a veterán alakulat a lemezen tizenöt rövid fejezetben, összesen 33 percben, és kész. Az ember pontosan azt kapja, amit vár, és ez így szép.