Shock!

Az első benyomás döntő fontosságú, nálam legalábbis - kis túlzással élve - már a borítónál eldől, hogy szeretni fogok-e egy lemezt. Meg kell hagyni, a Dispatched jól indít, a Motherwar meghámozott, kockára vágott, megfőzött, és megevett egy pillantás alatt.

Nagyjából 8-10 évesen rajzoltunk a Piller Zolival ilyen "mindenki lő mindenkit" típusú panorámaképeket, Galaktika-címlapokról nyúlt, bonyolultan barázdált oldalú űrhajókkal és tankokkal, futurisztikus épületekkel, és giccses-lilában játszó naplementékkel. Mi persze szigorúan párhuzamos vetítésű oldalnézetet használtunk, de - bár művészi szempontból semmiképp sem helyeslendő - a szóban forgó borítófestmény naivitásán szerencsére alig ront valamit a perspektivikus ábrázolásmód. Nekem ennyi bőven elég volt, hogy Dispatched-póló utáni vad hajszába fogjak.

Aztán eljön az igazság pillanata, a CD a lejátszóba kerül, és kiderül, helyes volt-e a megérzésünk. Nem magamról beszélek persze, az én megérzéseim sosem tévednek, hogy mennyire nem, az néha még engem is megrémít. Mert bár a bizalomgerjesztő intro után beindul az az erőszakkal túlpörgetett heavy-speed, amit utoljára a Kai Hansenes Helloweentól bírtam elviselni, még egy rövid szívroham lebonyolítására sem hagyva időt beúszik Frederik Karlsson fülsimogatóan pokoli black-hangja, és innentől aztán minden rendben van.

A sznobizmus görcsébe merevült, ám lelkük mélyén headbangelni, villázni, és léggitározni vágyó kritikusok álma ez a lemez: olyan szinten abszurd, hogy az ember elfelejt azon tépelődni, jó-e, vagy sem, egyszerűen vigyorogva bólogat rá, lábával dobog a - közhely, közhely, szégyellem is leírni, de akkor is - galoppozós ütemekre, és közben szép lassan felfedezi, hogy egész jók ezek a dallamok. Van persze arcoskodó Mozart-részlet (Motherwar), meg a zenetörténetben nem épp egyedülálló nyálsláger hörgősítés (ezúttal a Europe The Final Countdown-ja az aktuális áldozat), de ezek éppúgy részei a nagy tervek, mint az akusztiko-dark gitárbetét a To Sleep You Go-ban, vagy a többhelyütt felbukkanó, maníros zongora-aláfestések.

A kíváncsiság persze nem hagyott békében, utánanéztem a weben, miféle népek is játsszák ezt az isteni zenét. Nos, a hivatalos honlapot érdemes megnézni, kiderül például, hogy míg egy évvel korábban a svéd srácok még tökéletes zsírmetál-fazonok voltak, szegecsekkel, töltényövvel, és az összes szükséges bizbasszal, sőt, Daniel Lundberg gitáros hiba nélkül hozta a bajuszos, kopaszra borotvált homokos-rocker fazont, azóta valami lelketlen imidzskreátor latexbe bújtatta őket, Emil Larsson gitáros meg egyenesen skótszoknyában billeg, haja rövid lett és kék, Daniel bajusza is a múlté, viszont ketten is olyan újhullámos festett csíkokat viselnek a fejükön, amik már az Első Emeletnek is igen bután álltak volna. Szóval, kell az a póló, de lehetőleg zenekari fotó ne legyen rajta.

Mindez persze nem számít, így is megkapják a 9 pontot. A 10-est Zámbó Jimmy ambient/noisecore albumára tartogatom.