Shock!

Ahhoz képest, hogy a zenei lapokban már a '90-es évek derekán, nagyjából úgy a Believe In Me – Pawnshop Guitars – It's Five O'Clock Somewhere hármas korszakában is többször írtak egy készülő Dizzy Reed-szólóalbumról, Axl Rose leghűségesebb katonája nem kapkodta el túlságosan a dolgot. Igazság szerint azt sem értem, miért nem kerítettek cseppet nagyobb feneket a lemeznek, ha már ennyi év után végre összeállt, hiszen a Not In This Lifetime turné farvizén garantáltan lehetett volna kicsit reklámozni a cuccot. Persze úgy sem lett volna szó Billboard-listás dobogóról meg hasonlókról, de azért bizonyára több embert érdekelne ez az anyag, mint amennyit ezzel a gyakorlatilag nullán tartott reklámmal és promóval el fog érni...

A gunnerek szólóalbumai régen sem merészkedtek túl messzire az anyazenekar világától, és nincs ez másképp Dizzy lemezével sem: a stílus itt is rock'n'roll, ami ugye a cím szerint nem könnyű, a billentyűsből azonban hallhatóan mégis ösztönösen, természetesen jön. Ezen túlmenően a stílusról nehéz is továbbiakat mondani, Reed jellegzetes klimpírozásával ellátott rocknótákat kapunk szűk egy órában, és kész. A lemez minden túlzás nélkül baromi meggyőzően startol a This Don't Look Like Vegasszel, de a másodikként érkező Mother Theresa még jobb, és számomra egyértelműen az egész mű fénypontja: akár még egy ki-tudja-elkészül-e-valaha kategóriás új Guns-lemezen is el tudtam volna képzelni ezt a roppant hangulatos, agyból kiirthatatlan témát, amennyiben a vöröshajú meg a pulikutya is hozzáteszi a magáét. Tökös, fogós, megmozdít belül valamit – egészen biztos, hogy ha huszoniksz éve, az említett lemezekkel együtt jön ki, ma ugyanúgy könnyes nosztalgiával gondolnék vissza rá, mint a Cure Me Or Kill Me-re, a Tijuana Jailre vagy a Beggars & Hangers-Onra.

Az egész anyag azért nem tartja az indítás szintjét, hosszabb távon kicsit egybefolyik a cucc. Nem azért, mert az összes szám ugyanolyan, hanem mert annyira azért nem izgalmas mindegyik nóta, hogy 54 percen át egyformán fenntartsák a figyelmet. Ugyanakkor a hozzám hasonlóan kitartó és fanatikus gunnerek garantáltan örömöt lelnek majd az albumban, mert a stílus, a hangulat, sőt, a dalok hangzása is abszolút nekik való, Dizzy le sem tagadhatná, hol töltötte az elmúlt röpke huszonhét-huszonnyolc évet. És tényleg a már vele megerősített, azaz Use Your Illusion-érás Guns hangzásának minden szegmense felvonul itt a direktebb tételektől kezdve a Stones- és The Who-ízeket is bőségesen rejtő ősrockon át a musicalesebb megoldásokig. Az említett nyitó kettős mellett a kiugró pillanatok közé sorolom a modernebbre szabott, érdekes dallamvilágú I Celebrate-et, a dögös, csilivili szólókkal ellátott Understandinget, a húzós Crestfallent vagy a nagyszerű billentyűjátékkal ékesített, könnyedebb hangvételű bónusznótát, a Splendid Isolationt is.

A mikrofont is magához ragadó Dizzyről eddig is tudtuk, hogy stílusos, ízléssel és tanítani való arányérzékkel játszó billentyűs, azt azonban nem, hogy ennyire meglepően jó torok. Nyilván nem akkora karakter, mint főnöke, de annak idején, a Hollywood-rock fénykorában akár nagykiadós lemezeken is hallhattunk nála rosszabb énekeseket a műfajban. Ráadásul tényleg egy szekérderéknyi nagynevű zenészhaver kíséri a dalokban: Richard Fortus, Ricky Warwick, Mike Duda, Mike Dupke, Alex Grossi és Frankie Banali egyaránt felvonul itt, de a Guns egyik legfontosabb külsős embere, Del James is aktívan kivette a részét a produkció összerakásából. Ami nem mellesleg valami egészen csodálatosan is szól.

Nem vált világot ez a lemez, de ha szereted a '90-es évek hájasabb hangzású, klimpírozósabb Guns N' Roses-át, nyugodt szívvel merem ajánlani. Úgy gondolom, egy hetes teljesen reális és objektív osztályzat Dizzynek, de nálam fanboyként ezzel együtt is biztosan sokat szól majd az anyag a következő időszakban.