Shock!

Új trend van születőben. Mióta a Volbeatet felkarolta a Metallica és a világ egy nagyobb szelete rádöbbent, hogy milyen bulis a metalköntösbe bújtatott Elvis, várható volt, hogy előbb-utóbb felbukkannak hasonló stílusú csapatok. A Roadrunner (melyik más kiadó) le is csapott a Domminra, akiket leginkább egyfajta Type O Negative/Danzig/Volbeat/HIM/Elvis keveréként lehetne körülírni, de a Volbeatnél mondjuk sokkal lájtosabbak, mondhatni feketén rózsaszínebbek, a HIM-nél viszont rockosabbak.

Még a biográfiájuk is úgy kezdődik, hogy az „összetört szívűek zenéje", ebből éles logikával ki lehet totózni, miről szólnak a szövegek. Az viszont minimum vicces, hogy a bookletben kizárólag az énekes/gitáros Kristofer Dommint lehet megtekinteni, klasszikus rockabilly tinccsel, motoron, bőrkabátban szépen megdizájnolva, ahogy illik, egománságot szimatolok itt kérem.

A lemezt hallgatva olykor a hajam önkéntelenül az égnek meredt, ahogy erről-arról a dalról beugrott valami más konkrét zenekar, a Making The Most bizonyos részei pl. vérlázítóan emlékeztetnek a Heart Alone-jára, aztán átúsznak persze másba. Jó pár hasonló szemöldökfelhúzásra okot adott a Dommin ebben a negyven percben, mégsem tudok haragudni rájuk, pedig annyira hülyén csöpögős az egész, és ez elsőre totálisan elbizonytalanítja az embert, hogy ezt most szívből gyűlölni kell vagy szeretni. De hát mindenkinek lehetnek gyenge pillanatai, és ciki vagy sem, kimondom: nekem ez tetszik, még akkor is, ha a záró Honestly konkrétan már popzene, ennek megfelelően hangulatában ki is lóg a többi dal közül.

A hangzás még nem a legtigrisebb, kicsit száraz, mondhatni vérszegény, a dobok csúnyán kiugranak az összképből, a gitárok nem agyszaggatóan metalosak, inkább gótikusan rockosak, bár ez talán a legkevésbé fájó pont. Nem egy überprodukció, harapósabb hangzással szimpatikusabb lenne érzésem szerint.

Semennyire nem eredeti a Dommin (mondhatjuk úgy is, hogy összelopkodtak mindent, ráhúztak egy divatos és eladható köntöst és most a kiadó megpróbálja lenyomni a torkunkon), ennek ellenére szerethető, a maga szívettépő módján szórakoztató is, és van rajta egy-két kiugróbb dal, ami miatt érdemes újra meghallgatni. Az évtized lemezei közé nem fog bekerülni, még az idei 20-as listába sem hinném, de jólesett a szervezetemnek párszor végigpörgetni a cd-t, és tartok tőle, hogy még párszor meg fogom tenni. Tartós depresszió nélkül is kedvelhető zene, nem csak nagymama csipkefüggönyébe csavarodott gót kislányok figyelmébe ajánlott...