Shock!

Megmondom őszintén, nagyon csípem az évek óta rendületlenül pörgő retro-thrash-hullám csapatait. Aláírom persze, hogy legtöbbjük jószerivel semmi újat nem adott hozzá a műfajhoz, a megjelent lemezek többsége pedig a jól ismert sablonok egymás mögé dobálásából és néhány klasszikus alapcsapat témáinak kopírozásából áll, mindezek ellenére mégis marha szórakoztatónak találom őket.

Abszolút e színtér tagja a stockholmi Dr. Living Dead! is, akikkel február végén a magyar thrash-társadalom is találkozhatott a mára szépen felkapaszkodott Suicidal Angels és a szintén stílusrokon Angelus Apatrida vendégeként. Mivel épp külföldön voltam abban az időben, mély szívfájdalommal ugyan, de ki kellett hagynom a bulit, utólag azonban utánanéztem az általam korábban nem ismert skandináv zenekarnak. A svéd csapat már csaknem egy évtizede létezik, a Crush The Sublime Gods pedig a harmadik teljes hosszúságú lemezük, amit hallgatva maximálisan értem, miért látott fantáziát bennük a Century Media.

Míg a legtöbb hasonszőrű horda a Slayer vagy a Metallica felől közelít a thrash metalhoz, addig Dr. Élőhalotték inkább a Suicidal Tendencies-vonalat követik. Már a bandanás, koponyás imidzsről is egyértelműen az ST ugrik be, de Dr. Mania orgánuma is hajaz Cyco Mikóéra, ehhez tökéletesen passzolóan pedig természetesen a muzsika is egyfajta crossover/thrash-egyveleg, Anthrax- és Nuclear Assault-hangulatokkal. A Suicidal Tendencies hatása az olyan lassabb dalokban a legnyilvánvalóbb, mint az Eternal Darkness Of The Fucked Up Mind, a Free? vagy a No Way Out, a gyorsabb dolgok esetében pedig többször is Nuke-féle megoldások domborodnak ki. Ahogy pedig némi angoltudással a számcímekből is megállapítható, a csordavokálokkal nyakon öntött dalokat masszív társadalomkritikával vértezték fel, illetve akusztikus témázgatás (Salvation) is akad az anyagon, minden nélkülözhetetlen összetevő megvan tehát ahhoz, hogy a kotyvalékból élvezetes thrash-esszencia kerekedjen ki.

A lemez mindemellett jól is szól (szerencsére nem polírozták túl), így az egyéniség hiánya mellett pusztán egyetlen problémám van vele, mégpedig az, hogy a két bónusszal együtt ötvenpercesre hizlalt dallista kicsit már túl hosszú. Ezek azonban olyasfajta apróságok, amik a Crush The Sublime Gods hallgatása közben egyáltalán nem zavarnak, szóval én azt mondom: bandanát fel, induljon a mosholás!