Shock!

Amikor egy hazai csapat többek között azt a célt tűzi ki maga elé, hogy az Opeth és a hozzá hasonló progresszív zenekarok nyomdokain halad, ez már elég ahhoz, hogy például az elkötelezett Mikael Åkerfeldt-rajongók egy csapásra szimpatizáljanak velük. Így voltam vele én is. A szegedi Dreamgrave is jó ideje formálgatja, tökéletesíti már ezt a mifelénk igencsak rétegzene státuszban leledző, igényes muzsikát, azonban a frissen megjelenő, háromfelvonásos Monuments-trilógia első fejezetének megismerése után akár azt is mondhatnám, hogy nagy reményeket fűzök hozzájuk.

Már csak azért is, mert hagyományos progresszív, gótikus és szimfonikus metal keretein belül alkotott muzsikájuk – s számomra itt a leglényegesebb momentum – nem igazán ismer stílusbeli határokat. A magam részéről mindig is azt tartottam a fejlődés egyik legjelentősebb sarokpontjának, amikor egy előadó megrögzött ragaszkodásai és meggyőződései helyett képes nyitottan gondolkodni, így új dimenziókat felfedezni a zenében és az alkotás folyamán. Gyimesi Dömötörék utóbbi gondolkodásmódot már a három esztendővel ezelőtt megjelent, prog-körökben elismert Presentiment albummal is bizonyították, és a jelenleg is készülő EP-sorozatot is egy ehhez hasonló koncepcionális vonalra fűzték fel (a kilenc-tízhavonta érkező folytatások The Mad és The Imperious címmel jelennek majd meg).

A zenekar két hölgyet is tudhat soraiban Baranyi Krisztina hegedűs és Molnár Mária énekesnő személyében. Utóbbi az elsőnek induló Drop The Curtainben rögtön főszereplővé is lép elő a később csatlakozó énekes, gitáros, zenekarvezető Dömötörrel egyetemben, amelyben már az első ismerkedéskor is kiderül, hogy a srácokat roppant erős dallamérzékkel áldották meg. Az éteri harmóniák és az organikus megszólalás már itt világszínvonalú, de a folytatásban sem csökken egy fikarcnyit sem a nívó, hiszen a címadó tételben például a fentiekben említett sokszínű zenei megoldások kerülnek elő, méghozzá tökéletes formában. Meglepetésre úgy indítják e dalt, mintha csak valami ősi, női énekkel támogatott, beszvingesített Jethro Tull-témával jammelgetnének, amely aztán egy hirtelen váltással át is fordul hörgős Opethbe, de még egy Rhapsody-rokon szimfometal-témát is hozzá tudnak úgy adagolni, hogy a szám nem válik öncélú témahalmozássá. A The Passing Faith In Othersben hallható, egyedi hangulatokat teremtő akusztikus gitárok és fúvós hangszerek pedig szintén az Opethtel, illetve néhol még a Katatoniával is rokoníthatók, azonban ezt a különleges zenei elegyet mégis leginkább Krisztina hegedűje, illetve Mária szép vibrátói és hajlításai teszik érdekessé. Az énekesnő itt még magyarul is énekel egy pár sort – tegyük hozzá: jól érthetően.

További érdekesség, hogy még a billentyűk mögött tevékenykedő Mayer Jánosnak is kiemelt szerepe van, valamint a frissen érkezett Tóth Tamás dobosnak (ex-Wisdon, K3, Mytra) és Gilián Péter basszusgitárosnak is olyan megszólalást sikerült létrehozni a Vári Gábor-féle Miracle Sound stúdióban, hogy az semmi kívánnivalót nem hagy maga után. A Dreamgrave tehát elhivatott arcokból álló, eddig végtelenül profin felépített brand, akik ezekkel a bika módon megdörrenő és jól felépített dalokkal kiemelkednek a hazai színtérről. Érdemes velük szoros barátságot kötni.