Habár Testament lemez idén sem jelent meg, de Chuck Billyt nyomokban tartalmazó, Testament-jellegű zene igen. A Dublin Death Patrol története patinásnak is mondható, hiszen a nyolcvanas évek elejére datálható az indulás, mikor egy rakás metalrajongó zenészpalánta és barát közös bandát alapított.
Akkor a zenekarból nem lett semmi, a tagok egy része különböző csapatokban sikeres lett, aztán így, az ezredforduló után majd' egy tizessel, Chuck Billy és a DDP egykori basszere, Willy Lange kitalálta, hogy hozzák össze újra a zenekart, vegyék fel azokat a dalokat, amiket annak idején megírtak, csapjanak hozzá néhány újat, és egy pár feldolgozás sem ártana.
Az égvilágon semmi egetverően új vagy klasszikus nincs a lemezen, inkább afféle „thrasherek baráti köre összejön és jól érzi magát"-jellegű dologra kell gondolni. A zenekar sem a szokásos öt tagot felvonultató formáció, hiszen 11-en (!!) jöttek össze a DDP-ben. Chuck Billy mellett Steve „Zetro" Souza a torok, aki ugye annak idején Billy előtt a Testamentben kezdte, utána az Exodus által lett ismert. Gitáron négyen játszanak, egyikük Andy Billy névre hallgat, és nem nehéz kitalálni, hogy Chuck testvérének örülhetünk a személyében. Mellette Greg Bustamante, John Hartsinck és Steve Robello játszik még gitáron. A már említett Willy Lange mellett még két bőgős szerepel: Eddie Billy (szintén indián testvér) és John Souza (vélhetően Steve rokona). A dobokat pedig Danny Cunningham és Troy Luccketta üti. E nem egyszerű tagnévsor után lássuk a zenét.
Abszolút régisulis thrasht, helyenként simán rockot hallhatunk a lemezen, meglepően jó gitárszólókkal (bár fene tudja mennyire meglepő-e ez ilyen arcoktól, az egy dolog, hogy nem mindenki lett név a metal szcénában). A lemezen egyébként Phil Demmel gitározik, ő később kiszállt, illetve a turné- és lemezkészítés idején ide-oda tekeregtek a tagok, a jó ég tudja ki, mikor és merre, bogozza ki, aki akarja ennyi embernél.
Elvileg a dalok nagy része nem friss, illetve persze, hogy most játszották fel, de már jó ideje a fiókban hevertek (cirka húsz éve). Ez persze hallatszik is, semmi felesleges modernkedés nincs sehol, klasszikusan pőre riffeket kapunk az arcunkba - érezhetően tapasztalt zenészek előadásában. A jó ég tudja persze, hogy mit változtattak az eredeti nótákon, de tulajdonképpen senkit nem is érdekel, tökéletes örömzene ez, bármiféle megváltást, revelációt várni dőreség lenne. A fáma szerint néhány új nóta is felkerült a lemezre (infó hiányában sajnos nem tudom melyik), viszont az biztos, hogy három feldolgozást is felvettek (Motörhead: Iron Fist, Thin Lizzy: Cold Sweat, UFO: Lights Out). A Thin Lizzyben kultikusan hamis is az ének, de kit érdekel... A saját nóták közül elég ha rápillantunk a Sid Vicious vagy a DDP for Life című nótákra, máris kiviláglik, hogy itt sem kell nagy megfejtéseket várni. A Devil in Disguise tiszteletbeli (bár kicsit lightos) Testament ballada is lehetne, az elején a gitárszóló utolsó nyújtása némelyest mellémegy, az ének is hamis itt-ott, kb. ennyire nincs kieditálva a lemez. Erre mondjuk azt, hogy: szórakoztatóan szar. Szeretem.
A záró dal (illetve inkább a bónusz része) biztos kivágja a biztosítékot a legtöbb embernél, én viszont képzeletbeli piedesztálomra emeltem az indián-buzulásom miatt: egy pomo indián dalt átvittek metalba, utána némi szünet után különböző pomo népi melódiákat hallgathatunk meg. Vélhetően a Billy tesók (báár, lehet hívtak egy autentikus vendéget a fő dallamokhoz) bementek a stúdióba (vagy tán az sem kellett hozzá), valami ütőhangszerrel, és amit az őseiktől megtanultak, felénekelték (gajdolták), ahogy sikerült, érezhetően bármiféle koncepció nélkül. Én bírom az ilyeneket, nekem már csak a tábortűz meg némi pejot hiányzik a tökéletességhez, aki nem, az úgyis lekapcsolja.
Zetro rikácsolós hangja Chuck bömbölésével roppant kontrasztos, az számomra nem kérdés (ősrajongó lévén), hogy Billyt szívesebben hallgatom, de ez itt most nem kívánságműsor, két alap thrash torkot egy lemezen meg mindenképpen élmény hallani. A dalok között akad maidenes, illetve klasszikus thrashes hatású darab egyaránt, mindez a nyolcvanas évek stílusában. Aki egy kicsit is hallgatott akkori csapatokat, rögtön tudni fogja, melyik hatás honnan származik, de nem is fontos, meg nem is érdemes ezt itt elemezgetni. A jó ég tudja, hogy lesz-e folytatása, nem is feltétlenül szükséges, viszont koncertet bármikor megnéznék tőlük. Old-school thrashereknek egyértelműen beszerzendő, már csak a kuriózum értéke miatt is.
