Shock!

A Dublin Death Patrol egyfajta all-star Bay Area hobbiprojekt, ami évek óta működik, és elsősorban az észak-kaliforniai klubokba járóknak van olyan szerencséjük, hogy rendszeresen láthatják őket. A formációnak tíz-tizenkét tagja van, a koncerteken mindig olyan felállásban lépnek színpadra, ahogy éppen ráérnek, és a saját szerzemények mellett rengeteg feldolgozást és egyéb nyalánkságot is műsoron tartanak. A két fő húzónév persze Chuck Billy és Steve „Zetro" Souza, akiket aligha kell bemutatni bárkinek is, amennyiben erre az oldalra tévedt, de ha esetleg mégis: Chuck a Testament frontembere, míg Zetro a '80-as években utóbbi elődjében, a Legacyben, majd az Exodusban köszörülte a hangszálait, ma pedig a Hatriotben nyomatja a thrasht. Mellettük érdekelt még többek között a csapatban Zetro öccse, a basszusgitáros John, Chuck két tesója, a gitáros Andy és a basszer Eric, illetve a Tesla dobos Troy Luccketta és még sokan mások, de játszott náluk egy időben Phil Demmel is. A Death Sentence című kettes lemez felvételeiben Chuck és Zetro mellett gitárosként Andy Billy, Greg Bustamante és Steve Robello, basszerként Willy Lange, dobosként pedig Danny Cunningham vett részt.

Na, vajon milyen zenét játszhatnak a fenti arcok? Úgy van, thrasht, méghozzá annak is az amerikai változatát, méghozzá jó nyersen, egyenesen, mindenféle sallang nélkül. Mint említettem, a Dublin Death Patrol hobbiprojekt, és ez üvölt is minden hangból: nem akarják megváltani a világot, és pláne nem akarnak bizonyítani semmit, hanem csak némi kikapcsolódásra vágynak ezzel a csapattal. Ebből két dolog következik. Az első, hogy az albumot gyakorlatilag bármikor tök jól el lehet hallgatni, a második pedig, hogy ezzel együtt sincs rajta semmi igazán különleges. Vagyis szinte pont olyan, mint az első album, a 2007-es DDP For Life is volt.

A Dublin Death Patrol elsődleges erősségét elsősorban a két frontember személyisége és hangja adja. Chuck és Zetro több mint huszonöt éve a metal színtér alapvető figurái közé tartozik, így aki ezen a típusú muzsikán szocializálódott – mint például én is –, az garantáltan talál majd fogódzót az anyagban. Az a fajta jól ismert, szívmelengető érzés ez, mint amikor elmész a régi haverokkal kocsmázni egy péntek este, és közben minden olyan magától értetődő. Lehet, hogy hosszú hónapok óta nem találkoztatok, mégsem kell lefutni semmilyen kötelező kört, ugyanott folytathatjátok a beszélgetést, ahol legutóbb abbamaradt, és épp attól érzed magad annyira jól, hogy pontosan tudod, milyen régi sztorik kerülnek majd elő. Na, hát ez a lemez is valami ilyesmi. Billy öblös bömbölésének és Souza rikácsolós, rekesztős stílusának köszönhetően az első hangoktól kezdve otthonosság vesz erőt az emberen, és a zenei közeg is pont az, amelyikben ez a két, egymást pont jól kiegészítő és ellenpontozó torok a legjobban tud érvényesülni. Automatikusan a te nyelvedet beszélik, hiszen épp azért hallgatsz még mindig ilyen zenét, mert többek között az ő jobbnál jobb lemezeiken, a The Legacyn, a Fabulous Disasteren és társaikon nőttél fel, és ezek hatását a mai napig nem tudtad és nem akartad levetkőzni.

Ezzel együtt sem szeretném ugyanakkor elhallgatni, hogy a Death Sentence távolról sem az évtized thrash mesterműve. Néhol akadnak konkrét utalások a két anyazenekarra (a Welcome To Hell egyik riffje például elég nyíltan 3 Days In Darkness), de összességében szimplább a zene, mint a Testamentben, és nem is annyira mániákus, mint az Exodusban. A legjobb dalok simán elférnének mondjuk a Dark Roots Of Earth-ön is, ilyen szintű darabból azonban nincs túl sok. A sodró lendületű verzékkel és egy mérgezően fogós old school testamentes refrénnel operáló Blood Sirens mindenképpen ide tartozik, de a Broken is épp olyan meggyőző, mint amennyire magától értetődő: fémesen zakatoló thrash sláger, amelyben Chuck és Zetro elképesztően hatásosan dobálják egymásnak a labdát, magabiztos, agresszív szóköpködésük hallatán pedig egyből elvigyorodik az ember, annyira ütős az eredmény. Akad még ezeken túl is pár hasonlóan vagy közel ennyire meggyőző szerzemény, a maradék – vagyis a lemez minimum fele – azonban inkább csak közepes thrash, ami a két hang nélkül menthetetlenül szürkének tűnne. Van benne lendület meg erő, szó se róla, jófajta riffek és szólók is szép számmal jönnek szembe, maguk a nóták viszont nem száz százalékosak. A hangzás sem vetekszik éppen a műfaj élvonalával: arányos, de a modernkori Testament vagy Exodus művekhez képest igencsak fapados és low-budget.

Chuck és Zetro páratlan figurák, a műfaj megtestesítői közé tartoznak, miattuk bármikor szívesen elindítom ezt az albumot, de ha nem vagy kimondott thrasher, nyugodtan átugorhatod.