Az igazat megvallva még álmomban se gondoltam volna, hogy az idei év egyik legpusztítóbb albumát épp a marylandi Dying Fetus fogja szállítani, pedig voltak jelei a közelgő viharnak a Myspace-en elhintett előzetesek képében. S bár az idestova tizennyolc éve működő zenekar a technikás/ultrabrutál death metal legnagyobb húzónevei közé tartozik, e megtisztelő pozíciót gyakorlatilag első három lemezüknek köszönhetik.
A Purification Through Violence/Killing On Adrenaline/Destroy The Opposition trióra bármelyik extrém metalos horda büszke lehetne, amely alkotásoknál technikásabb és gyilkosabb megfogalmazása a stílusnak már nem is lehetséges... gondoltam ezt egészen a friss lemez megjelenéséig. A Descend Into Depravity ugyanis egy huszárvágással kerül az utóbbi két, kevésbé sikerült lemez mögé, s folytatja azt a fejlődési szakaszt, amely akkor a Destroy-jal megszakadt, illetve, egyúttal az egész Dying Fetus munkásság betetőzésévé is válik.
Első látásra a Descend Into Depravity egy szokványos DF album, minden a már jól megszokott sémákat követi: politikus éllel bíró, ám mégis elfuserált borító, nyolc, átlagban négyperces dalok és félórás játékidő. Ám ahogy elindul az első dal, úgy minden DF és brutal death metal rajongó szája elégedett vigyorba fog húzódni. Mert ugyan a recept változatlan, a végeredmény viszont minden eddiginél kifinomultabb és tökéletesebb. És itt most nem is annyira a magas szintű technikázáson van a hangsúly, hanem azon, hogy John Gallagherék végre egy olyan lemezt pakoltak össze, ahol minden egyes dalt lehet DALnak nevezni, és nem csak millió téma összetapasztásának. Tökéletesen kiforrott, kerek és egész darabokból áll össze a lemez egysége, amely példaértékűen megbonthatatlan.
Máskülönben minden maradt a régiben, vagyis az alapító John Gallagher hörgős/gitáros most is hozza mély és még mélyebb gurgulázásait, valamint antiszociális és antipolitikai gondolatait, de a vokális megbotránkoztatásba ezúttal is besegít a basszer Sean Beasley is, a Trey Williams dobossal kiegészülő death klasszis trió pedig megállíthatatlan magabiztossággal hozza a már-már emberfelettinek tűnő váltásokat, blast beat szörnyetegeket és mindezt fantasztikus természetességgel. De mint korábban is, most sem csak az eszeveszett száguldozásról szól a mese, a klipes Shepherd's Commandmentben például a rövid bevezető után érkező dob-gitár duó vontatott témázására nem lehet nem elengedni néhány mély bólogatást, hogy a villámváltást követő blast beat tempóra eszünket veszítsük. Aztán visszatér még ez a kimért középtempózás, amolyan közjáték gyanánt, de addig is oly sok minden történik itt, hogy felsorolni is kimerítő. A dalok tökéletes polírozottsága folytán viszont egyetlen egyszer sem érződik az, hogy ezt itt nem kellett volna, vagy, hogy ez a dal unalmas. Nem, unalmasnak aztán végképp nem nevezhető az új lemez, jó példa erre az Atrocious By Nature, amely úgy indít, mint valami veterán sírásó hangos memoárja, hogy aztán sötét fellegek gyülekezzenek az égen és a tornádó eltöröljön mindent az útból. Az egészben pedig az a legnagyszerűbb, hogy ezek a dalok megjegyezhetőek, némelyikük már elsőre rögződik az ember agyában, talán soha nem voltak még ennyire lényegretörőek.
A hangzás ezúttal is más, mint szinte minden egyes lemezükön, de ez a mostani talán a legjobb a banda történetében. Minden hangszer tisztán kivehető, egyetlen zenei apróság, díszítés se sikkad el. Leborulok a zenekar előtt, ez itt bizony fennállásuk legkerekebb lemeze lett, egy büszkén ragyogó, vérvörös ékkő a death metal sötét katakombáinak legmélyéről.
