Shock!

Ám úgy gondolom, hogy nem kizárólag a rajongók a ludasok ebben az egész abszurd helyzetben. Mert amíg magukat lemezkiadóknak tituláló szerveződések komoly pénzeket készek beleölni bármiféle színvonal nélküli zenekarba, addig komoly változásra e téren nem számíthatunk. Persze mi, lojális zenehallgatók attól még vegyük meg kedvenceink kiadványait, mert ez volna a normális, még ha a legtöbb eszement kiadó olyan csapatokat is képes protezsálni, mint a francia Eclectika.

A dijoni formáció második albumának borítóján gyönyörű csillagfelhő látható, egy születő naprendszer bölcsője, a vizuális oldal tehát sok jóval kecsegtet. S a kezdeti, igen magasra emelt elvárást még valamelyest tartani is képes a lemez mű-nagyzenekari intrója, mely találóan a The End címet kapta. Találóan, ugyanis nagyjából itt kellett volna befejezniük a sztrájkművészeknek a lemezüket. Ami ugyanis ezután jön, az mintegy bő háromnegyed óra tömény röhej. Aki hallott már korai Cradle Of Filth-et, az könnyesre fogja röhögni magát ezen a lemezen, az garantált. Persze nem azért, mert hogy az első pár lemezes COF rossz lett volna. Nem, az jó volt. Az Eclectika nem az.

Az első rendes dal hallatán először kérdőn a fejemet vakarásztam, aztán kínomban végül erőltetett kacarászással próbáltam elejét venni sírhatnékomnak. Hol is kezdjem? Talán ott, hogy már a hangzás bizonytalan, se nem kásás, old school, se nem tiszta, egyszerűen semmilyen. A gitárok ennek megfelelően úgy is szólnak, mint bármelyik, milliószámra tenyésző, középszerű black metal csapat lemezén, és körülbelül a teljesen ötlettelenül csordogáló, irány nélküli riffek is ezeket a rendkívüli magasságokat verdesik, természetesen alulról. Aztán behasít egy olyan károgós hang, ami leginkább egy lebutított, zéta verziós Dani Filth-re emlékeztet. Mivel azonban Danika sem a végtelenül agresszíven acsarkodós, tiszteletet parancsoló énekstílusáról híresült el, az Eclectika varja (le se írom a nevét, teljesen felesleges) olyan, mint akinek a tollas popójába nagy és gonosz (értsd: fekete) társai valami fényeset és nagyot tömtek, és szegény most nagyon, de nagyon-nagyon mérges próbál lenni emiatt.

De a móka csak folytatódik, amikor felcsendül (csendül? alig hallani!) egy vékonyka sípolás, amire először azt hittem, hogy valamiféle felvételi hiba. De nem, ez a zenekar fantasztikus dalos pacsirtája, úgy zutty bele, a seggbenyomott varjú mellé. Ugye megvan Sarah Jezebel Deva? A kövér, de óriási hangú énekesnő, aki volt már Therion, de bizony Cradle Of Filth énekesmadárka is. No, itt ez a francia lányka, aki próbál Devához hasonlóan kísérteties hangokat kicsalni magából, de szegénykének annyi hangja és eredetisége van, mint egy X-Faktor csillagocskának. Vagyis jóformán semmi. A Les Démons Obsédants du Regret című remekműben nyújtott teljesítménye hallatán úgy végigfetrengtem a padlón, sírva a nevetéstől, hogy most egy hétig nem is kell porszívóznom. Köszönöm neked, cérnahangú lány!

A hangszeres szekció pedig nagy erőfeszítések árán próbálja nem emelni a Marika néni pincéjének szintjén döglődő színvonalat, s olyan elképesztően amatőr „díszítéseket" és „témákat" hoz, hogy simán bejuthatnának Fábry műsorába, legalább lenne benne valami igazán vicces is. Azért, hogy egyetlen egy pozitívumot is megemlítsek (többet nem is tudnék), a záró, mintegy tíz perces tétel egész érdekesre sikeredett. Ez az 11 Corps Déchamés (11 Fogyókúrás Hulla), ami afféle filmzenés dolog, de az ambientes fajtából. Vészjósló huhogás, elkínzott jajgatások, stb. Jó ez, kár, hogy ilyet meg bárki tud.

Viccnek rossz, zenének szánalmas, próbálkozásnak gyenge; nem is értem, hogy gondolhatta valaki komolyan, hogy ilyen arctalan, tehetségtelen zajmasszát ki kíván adni, méghozzá sokkal értelmesebbre is fordítható pénz ráfordításával. Ez a francia kiadó nagyon mellélőtt. Ideje lenne már megtanulnia a rockzenei iparnak, hogy nem egészséges, ha a saját sírját ássa meg azzal, hogy fűnek-fának megjelenteti a marhaságait.