Shock!

A debütáló lemez egy firkász számára valami olyasféle megmérettetés, mint mondjuk a négyéves Mórickának a tál spenótfőzelék. Csikorognak a fogak, rongyolódik keserves grimaszba az arc, de csak bele kell kóstolni, csak be kell tuszkolni a gyomorba. Aztán majd kijön, itt vagy ott. Persze nem minden spenótadag egyformán rosszízű. Előfordul, persze csak nagyritkán, hogy az elénk kerülő táplálék nem is annyira savanyú, mint azt elsőre gondoltuk volna. Hozzátok hasonlóan én is temérdeknyi tállal faltam be az efféle étkekből, s a legtöbbje gyors úton távozott is belőlem. És valami ilyesmitől féltem a martfűi Effronteryvel kapcsolatban is. Pedig a csapatról eddig nem is igen hallottam, fogalmam se volt, miféle zenét művelnek, vagyis a netes társadalomhoz hűen, korszerű módon tahó birka módjára anélkül ítélkeztem, hogy bármiről is fogalmam lett volna.

A zenekar történetére felesleges részletesen kitérni, annál a zenéjük jóval izgalmasabb. Annyit talán mégis érdemes tudni, hogy a csapat 2001-ben alakult, s egy demó illetve sűrű tagcserék után elkészült a bemutatkozó lemez. Ha jól értem, a MayFlyt hét évig gyúrták-dagasztották a tagok, és ez bizony hallatszik is a végeredményen. Bár így tenne minden csapat! Az évek során a MayFly természetesen sokat fejlődött, változott, új utakra tévedtek a zenészek, s olyan dolgokba botlottak a hosszúra nyúlt alkotói folyamat során, amikről kezdetben aligha volt sejtésük.

Ha a végletekig le akarjuk egyszerűsíteni a zenéjüket, akkor a megfejtés a melodikus death metal. A MayFly viszont ennél több és színesebb is. Az intro/outro elcsépelt és felesleges használatáért mondjuk azonnal egy pont levonás járna, ha a nevem dr. Genya lenne. De nem az. A Silence Calls kiforrott, ámde tipikusnak mondható svéd death metalként indít, amit néhol amerikai ízű grindos részek, száguldozások tarkítanak. Majd egy lírai ikergitáros szólórész után megtorpannak, hogy helyet adjanak egy andalító (!) betétnek, ahol női ének tölti ki a teret. Nem újdonság a trükk, de utána még hegedűt is hallhatunk, ami már némileg megakasztja a bennünk bujkáló, kötözködő kisördögöt.

Az Enslaved Soul amolyan „épp az erdőben cammogtam, amikor szembe jött velem egy kamionon Piroska" gitártémára épülő nyitánnyal bír, ám aztán becsatlakozik az In Flames teljes tagsága, hogy elreszeljenek egy védjegyszerű kiállást. A dal közepe táján megint jön egy nyugodtabb rész, bár a fiúk nem higgadnak le annyira, mint az első dalban, de ez így inkább lerágott csont. A dalok átlagban öt perc körül vannak, vagyis bőven akad hely a kísérletezésnek a tempókkal, témákkal. Az együttes becsületére legyen mondva, próbálkoznak is, bár nem épp a dalszerkesztés terén. Hegedű, cselló, trombita (főként az első) rendre felbukkan, puszta színezésként, és sokat is dobnak az egyébként „csak" korrekt anyagon.

Aminél felkaptam még a fejemet, az a nyolcadikként érkező, Resurrecting Your Nightmares volt. Ez a darab olyan keleties témával nyit, amihez hasonlót a Nile-tól szoktunk meg, ám itt a szólót a gitár együtt adja a hegedűvel, ami valljuk be, nem túl gyakori jelenség a metalban. Meg másban sem. Működik is, a gond csak az, hogy ismételten túl hosszúra nyújtják a mondandójukat. Mintha a tagok képtelenek lettek volna megválni a sok hozott témától, s így végül megpróbáltak mindent belepréselni a lemezbe. Ez sajnos azt eredményezte, hogy a sok, önmagában egészen jó téma, elképzelés ahelyett, hogy egymást erősítette volna, inkább ellenkezőleg hatottak, s nem derül ki, mire is helyeződik a hangsúly igazán. A legjobb példa erre a majd' tizenegy perces Masters Of Life. Túlságosan szétfolyik, a hallgató (vagy legalábbis én) hamar elveszíti a figyelmét. Fele ilyen hosszúra megvágva sokkal hatásosabb lehetett volna.

Dicsérni szerencsére mindenkit lehet: Lipák Péter vokalista/gitáros/basszeros Czene Gáborral karöltve kiváló gitárjátékot hoztak tető alá, szólóik bőven túlmutatnak a szokványos deathes kliséken. A lemez megjelenése óta mondjuk Gábor helyére Sasvári Ferenc érkezett, de nem hinném, hogy lejjebb fognak adni a színvonalból. Lédeczi Zsolt öblös hangja (felteszem, ez az ő hangja a kettő közül) a klasszikus death iskolát képviseli, vagyis nem kell tartani semmiféle core-osságtól. A dobos Filák Zsolt alázattal teszi, amit a dalok megkövetelnek, de talán kissé jobban is elengedhetné magát, hátha még újabb, járatlan utakra vinné társait.

Kiérlelt, letisztult anyag lett a MayFly, s ez csak nagyon kevés bemutatkozó lemezről mondható el. Az akár gyermekbetegségnek is nevezhető elsőlemezes túlmagyarázás viszont ezen az albumon is tetten érhető; nem hiába mondogatják annyian, hogy a kevesebb néha több. Az egészséges öncenzúrát hiányolom egyedül a MayFlyról, egyébiránt biztató debütálás ez egy cseppet sem kezdő csapattól.