Shock!

A martfűi illetőségű Effrontery nem az a kapkodós fajta csapat. Demójuk és első lemezük között hét év telt el, a 2012-es Mayfly óta pedig elrepült öt, szóval a banda rajongói aligha fognak anyagi csődbe menni. A legutóbbi szünetnek azonban nem csak kreatív okai voltak, az élet is közbeszólt: az Effrontery fő dalszerzőjének, Lipák Péternek személyes tragédiája ihlette az új lemezt, amely – a death metaltól egyébként sem idegen – halálról és veszteségről szól, és arról, hogy miként lehet és kell mindezzel együtt élniük a még maradóknak. Attól persze most sem kell tartani, hogy a banda átváltott volna funeral doomba, ez itt még mindig svéd ízű dallamos death, amit alkalmanként szintetizátoros részek egészítenek ki, az elődjéhez képest változást talán az jelent, hogy a csapat ezúttal lényegretörőbben fogalmazott, és emiatt az egész anyag valahogy szikárabb lett, hossza pedig nem is éri el a huszonkilenc percet.

Zéró tökölés; akár ez is lehetett volna az album alcíme, a nyitó Enter The Misery ugyanis nem köszön, nem kérdez, csak üt. Jóféle skandináv ízű riffek vegyülnek itt komplex dobtémákkal, a néhány pillanatra felbukkanó szintetizátor pedig némileg kiszélesíti a kereteket, bár az előző lemezhez képest az együttes e téren is jócskán visszavett a jóból, ami most egy tömörebb, tradicionálisabb lemezt eredményezett. Mintha egy kiadatlan At The Gates-dal csapódna az arcomba Autoscopic Journey címmel, ami aztán a fájdalmas szóló után egy egészen más irányt vesz, s némileg mintha le is csillapodna a zene, kidomborítva ezzel a dalban rejlő érzelmi mondandót. Reménytelen düh, tehetetlenségből fakadó frusztráltság: ilyesmik jutottak eszembe a World Of Subjection két perces elkeseredett sztorizgatásáról, aminek a Poisonous egyébként a tökéletes ellentettje. Ez utóbbi egy nyugodtabb darab, felszerelve egy egészen hangulatos váltással és szólóval, jóllehet, ez az első olyan dal az albumon, ami a végére mintha leülne.

Innentől egyébként sajnos elfogy a lendület és az újdonság, s bár a minőség végig megmarad, igazából a gitárszólók azok, amik a leginkább felkeltik a figyelmemet, illetve néhány egész pofás váltás vagy téma, mint amilyen a Profound Marksban is megbújik, de még ennek ellenére is hosszabbnak tűnik a teljes anyag, mint amilyennek kéne. A The Dread Withint még úgy sem érzem eléggé érdekesnek, hogy ide is került egy-két jó ötlet, ugyanakkor a Revelationben hallható témázgatás már inkább tűnik csemegének, kár, hogy olyan kurta lett végül, a záró címadó dal viszont egy egészen kellemes masszív darab, szépen kifejtett témákkal, letisztult elképzeléssel, egyszóval erős befejezés.

A legnagyobb problémám a Seven Years Of Agonyval kapcsolatban leginkább a roppant gyenge hangzás. Ez a zene ennél bizony jóval markánsabb, bivalyabb megszólalást érdemelt volna, ez a vékonyka, demós hangkép sajnos sokat eloroz a zene erejéből. Ennek ellenére szerintem az Effrontery új anyaga simán megállná a helyét nemzetközi szinten, a zenekar hallhatóan nagyon egyben van, a játék kellően feszes, egyszóval már most kíváncsi vagyok, mivel rukkol elő a banda legközelebb.