Shock!

Harmadik Metal Blade-es lemezével jelentkezik a kanadai Eidolon, ráadásul új énekessel. A váltás nem lepett meg túlzottan, hiszen az előző vokalista - hogyúgymondjam - érzésem szerint egy cseppet visszahúzta a zenét. Az is igaz, hogy azt hittem, karcosabb torkot találnak helyette, és nem.

Alapvetően ugyanaz, az egekben is visítani képes hang tulajdonosa Pat Mulock, ám sokkal jobban bánik a hangjával, mint elődje. Arra meg a nyakamat tenném, hogy nagy kedvence lehet Rob Halford. A zenét még mindig a dobos (Shawn Drover) írja egyébként.

Hangulatos gitáros intróval kezd a korong, majd a címadó szám jön, egy kevés speedelés után jófajta power döngölésbe csapnak. Fogós téma, mely hallatán az ember önkéntelenül feljebb tekeri a hangerőt. A negyedik szám (Scarred) az Eidolontól eddig meglepően súlyos riffeléssel indít, aztán szépen begyorsulnak, én nem tudom mi történt velük az elmúlt időszakban, szinte thrash-es a zene! Melyből még a lírai középrész sem tud kizökkenteni. Valahogy összeszedték magukat a srácok dalírásilag - legalábbis Shawn -, sokkal maradandóbb, érdekesebb témákat talált ki, mint az előző két lemezen. Az egy dolog, hogy kifejezetten headbangelésre ingerelnek, mellette feelingesek is. A dobos tesója, Glen Drover játszik a hathúros hangszeren (ő amúgy King Diamonddal is zenélt, ha valaki nem tudná), vérbeli heavy/power gitáros, ízes a ritmusjátéka, és ő még abba a generációba tartozik, amikor a szólózás nem volt ciki. Ízesen szólózik, gurulnak az ujjai, öröm hallgatni.

A Lost Voyage-ben iszonyatosan döngölnek, jó középtempósan, semmi cicoma, csak a riffek az arcunkba. Utána jön egy speedelős téma, majd a hetes Hunt You Down ismét egy hangulatos dal, koncertre való. A nyolcas líraian indít, majd epikusan folytatja, aztán okoznak még egy kevés meglepetést, tört ütemek, ilyesmi. Meglepő az Eidolontól, de szimpatikus a kezdeményezés. A From Below ismét jófajta power szám, az egyik legjobb gitártémával. A Nevermore-t azért szeretik, azt észre lehet venni. A végére tartogatják a meglepetést, egy bő 18 perces (!!) dalt, Within The Gates a címe, és ebbe aztán apait-anyait belepakoltak! Az tény, hogy hosszan bontakozik ki a nóta, ámde ebben a dalba aztán tényleg minden benne foglaltatik, amiről az eddigiekben szót ejtettem. Plusz még hörgés is, amitől majdnem lefordultam a székről. Egyébként ez határozottan jól áll nekik. Koncerten nem tudom mennyire lesz vevő a közönség erre a hosszúságra, lemezen nem rossz.

A zenével nagyjából elégedett vagyok, szórakoztató kategória, és még csak töltelékszám sincs a korongon. A borítófestményt ugyanaz az arc készítette, aki az eddigieket, és - mint ahogy a zene is - ez is jobban sikerült, viszont a zenekar logója egy kicsit cirkalmatlanabb lett.

Amivel még mindig nem vagyok kibékülve, az a hangzás. Az eddigi kritikákban is megemlítettem, hogy vérszegényen szólnak a lemezek, a dobok visszhangosak és furák, a gitárok nem dörrennek meg, hiányzik az a plusz, amit ha megkapna a zene, kétszer annyian vennék meg a lemezt. Itt is ugyanez a helyzet, vagy tök süketek vagy csak szimplán nem értenek hozzá vagy sosem hallottak jól megszólaló lemezt, esetleg nem hajlandóak kimozdulni a saját stúdiójukból és az csak ennyire képes. Egy csomó rejtett tartalék elveszik a zenéből. Szívem szerint kötelező jelleggel újrakevertetném Andy Sneappel a lemezt, de legalábbis reménykedem, hogy egyszer csak ők is felébrednek. (Ja, ezt Svédországban masterelték, úgy látszik, ott is süketek.)

Mindettől eltekintve heavy/power vonalon nem egy rossz alkotás, az előzőeknél mindenesetre jobb.