Shock!

A mostanában már a Megadeth sorait erősítő Drover tesók (Shawn dobos, Glen gitáros) bandájával egyetlen találkozásom volt kb. 5 éve, amikor kíváncsiságból – hiszen amerikai power csapatról szólt a fáma – meghallgattam Hallowed Apparition c. lemezüket. Sajnos a középszerű énekes rettenetesen visszahúzta (sőt, megölte) az alapvetően korrekt zenét, így a bandával ezután már csak „olvasmányaim" révén futottam össze.

Tudtam tehát, hogy új énekest találtak, de mivel az meg néha behörrentett, pláne nem érdeklődtem az Eidolon egyik aktuális anyaga után sem. Egészen addig, amíg nem jött a hír, hogy megint új arc áll a mikrofon elé, mégpedig a Pagan's Mind-ból ismerős Nils, akinek pengeéles hangját nagyon szeretem – kezdett tehát érdekessé válni a dolog.

Nem emlékszem, hogy a progos elemek korábban is jelen lettek volna az Eidolon zenéjében, lehet, hogy ezeket Nils hozta magával, tökmindegy, lényeg, hogy most vannak. Jéghidegen metsző, barátságtalan, komoran súlyos, rideg precizitással összerakott prog power muzsikát hozott össze a négyesfogat (Nils és a testvérek mellett Adrian Robinchaud basszer nyomja még a bandában), melyben legalább akkora szerepe van a gyilkos énekdallamoknak, mint a mázsás riffekből összerakott komplex témáknak és a betegségtől sem mentes virtuóz szólóknak. A komplexitást egyébként már rögtön az elején túlzásba viszik: a 11 perces címadó nyitónóta, bár kétségtelenül tartalmaz zseniális dolgokat, eléggé se füle-se farka hatású – valahol elkezdődik és egyszer csak véget ér. Közben meg van minden, amiért ezt a stílust szeretni lehet, de szintén benne van minden negatív vonás is, amely miatt az egyszerűbb zenéket kedvelők elfordulhatnak tőle. Mondhatjuk úgy: ha kitartasz a monumentális hosszúságú tétel végéig, akkor ez a te zenéd és utána már imádni fogod a lemezt.

Bizony, Droverék tesztelik a hallgatóságot! Én a magam részéről átmentem a vizsgán, sose érzek késztetést arra, hogy ugrasszam a nótát, inkább minden alkalommal próbálom jobban figyelni Glen harapós gitártémáit, szintiszőnyegeit; a fő dalszerző Shawn ritmusait és Nils mester – ezúttal cseppet sem fogós – dallamait.
De megéri a kitartás, mert már a második számot is sokkal könnyebb megemészteni: az Arcturus #9 egy király thrash témával indít és a csordavokált is tartalmazó refrén bizony az egész album legragadósabb pillanatai közé tartozik. A testvérnóta a velőtrázó sikollyal indító Spirit Sanctuary, egy igazi power-thrash bomba, koncerten pusztítana, az egyszer biztos. Ezután is hasonló szellemben folytatódik az anyag, de mi tagadás, ahhoz, hogy igazán élvezhessük, a progos (hoppá, micsoda Dream témát iktattak be az Eternal Callba), komplex, kult (főleg amerikai) metal szerelmesének kell lennünk.

Nem árt persze az sem, ha bele vagyunk buzulva King Diamond munkásságába vagy ha odáig vagyunk Chuck Schuldiner örökségéért, különös tekintettel a Control Denied projektre. Ha pedig szeretjük a Pagan's Mind északi feelingjét és azt egy még misztikusabb, még súlyosabb tálalásban is szívesen benyeljük, akkor az utolsó Eidolon tényleg nekünk készült. Apropó, King: most már ezer százalékig biztos, hogy Nils a Mester igazán fanatikus rajongója – nem elég, hogy anyabandájával szenzációs módon dolgozta fel az At The Graves-t, az Eidolon tagjaként egyenesen a Mercyful Fate The Oath című klasszikusához nyúlt vissza és ha lehet, még hitelesebben tolmácsolja a halhatatlan énektémákat. Komolyan mondom, azt hinné az ember, hogy maga King vendégeskedett a nótában, de nem, ez Nils – sima énekhangját ismerve sok mindent kinézek belőle, de hogy ilyen megtévesztően meg tud szólalni King hangján, komolyan megdöbbentett! A srác egyébként, mint azt már megszokhattuk, rendkívül változatosan énekel, miatta is és a zenészek miatt is sokat hallgatós album a Parallel Otherworld – nem arra íródott, hogy ökölrázva együtt üvöltsük a refréneket a bandával, de odafigyelős zenehallgatásra kiváló. Az Eidolon ésszel zúz, taktikusan, számítóan: zenéjük egyszerre direkte arcbamászós és alattomosan hátbatámadó – annál veszélyesebb. Menekülni előle mindenesetre esélytelen...