Az Eldkraft látszólag egy jó kiállású újonc a viking/doom metal rajtvonalnál, de ennek azért ne dőljünk be. A társulat hivatalosan két tagot számlál, ők pedig távolról sem most ismerkednek a szakmával. Jelen esetben Hans „Hasse" Karlsson gitáros/zeneszerzőről és John „Odhinn" Sandin énekes/billentyűsről van szó, nevezett svédek pedig az In Battle, a Horde Of Hel és az Odhinn soraiban is erősítették már egymást, hogy azután most egy újabb tiszta lapot nyissanak, Eldkraft néven. Arról, hogy kettejük újkori története ennyi figyelő szem előtt zajlik, alapvetően a Primordial vezére, Alan Averill Nemtheanga tehet, aki egyrészt felfigyelt a soraikat átrendezett Sandinék friss produkciójára, másrészt saját kiadója (Poison Tongue) portfóliójának bővítése mellett a Metal Blade A&R-eseként végképp sokkal többet is tehet kegyeltjeiért baráti vállveregetésnél. Így esett, hogy a két „veterán" új formációja mindjárt induláskor hatalmas lendületet vehetett – egyáltalán nem érdemtelenül.
Bár a fenti csapatok egyike sem hagyott maga után veretes életművet (ezzel kapcsolatban némely kritikus nem átall erősebben is fogalmazni), Sandinéktól egyet biztosan nem lehet elvitatni: a rutinjukat, és az ezzel járó tisztánlátásukat. Quorthon öröksége hallhatóan nem hagyta a lelküket nyugodni, így aztán a Hammerheart világát most egy maximálisan naprakész produkció formájában exhumálják. A megszólalás Magnus „Devo" Andersson munkája, ami ugyanúgy lehengerlő, mint akár saját bandája, a Marduk esetében volt nemrég, a keverési arányokon azonban talán most is lehetne vele vitatkozni. Azon ellenben aligha, hogy ebből az egyívású, konstans színvonalon zakatoló, tömény muzsikából a szűk órányi terjedelem alapos öngól. Minden körülmények között. A körülmények pedig jelen esetben olyanok, hogy egy már sokszor sikerre vitt receptet jó ízléssel újrahasznosító társulatunk semmilyen tekintetben nem képes kiemelkedőt, csupán megbízható szintet nyújtani. Ebben az esetben pedig illik tudatában lenni saját korlátainknak.
A nyitó Gammal Krigare mindjárt egy frappáns erődemonstráció arról, mire is képes a svéd tűz ereje. Heroikus férfiének, melynek megvan a maga a tere és tartása is ahhoz, hogy felfigyeljünk rá, lendületes, karcos gitártémák, masszív alapozás. Miután idővel enged szorításából a teljes pályás szónikus letámadás, feltűnő azért, mennyire „külön szól" minden hangszer, az ének pedig mennyire felülreprezentált a hangképben. Hosszabb távon semmiképpen nem esik jól a fülnek, ahogy az a tény sem, hogy a további tételek a belépő dal szintjét zömmel csak alulról közelítik. A változatosság voltaképpen elhanyagolható, egy tömbben érkezik a zene, itt-ott felüti fejét a (korai) Candlemass és némi (kamu) black metal oldalhajtás is megjelenik, de ezeknek nincs valós jelentőségük a teljes képet tekintve. Ha úgy tetszik, a nyári uborkaszezon és kapcsolódó tevékenységei tökéletes háttérzenéje ez, valami olyasmi, amiről legalább nem ordít messziről az easy listening felirat. A befektetett munkát mindenképpen értékelem.
Elnéző azonban két okból sem leszek az Eldkraft szépen kidolgozott testű sámánjával. Egyrészt az alkotók számos formációban, a hosszú évek alatt vitathatatlanul bebizonyították, hogy csupán lelkes iparosai, de nem művészei szakmájuknak. A magam részéről így az új csapatoknak alanyi jogon kijáró bizalmat is szűkösebben mérem az egyébként hellyel-közzel meggyőző produkció esetében. Másrészt balszerencséjükre együtt hallgattam debütáló albumukat a közeli hadiösvényen haladó Ereb Altor friss produkciójával, ami azonnal zárójelbe is tette az efféle jómunkásemberek próbálkozásait a valóban maradandó értéket hordozó szórakoztatásra.
Nem egy elveszett ügy ez, sőt, sok tekintetben sikerre is van ítélve – csupán nem az, amiért az ember a vérét adja.
