Shock!

Az olasz Eldritch az 1998-as Il Nino lemez óta valahogy nem találja önmagát. Akkor azzal a zenével és egy kis szerencsével sikerülhetett volna egy áttörés, de ez sajnos nem jött össze, talán rossz csillagzat alatt születtek.

Mindenesetre utána három évet kellett várni az új lemezre, közben kivált a csapatból Oleg Smirnoff billentyűs és Adriano Dal Canto dobos, akik elég sokat hozzátettek ahhoz az albumhoz. A 2001-es albumot annak idején jelentősen túlértékeltem, a csapat meg megpróbálta valami iparibb zenei világba beletuszkolni önmagát, ami szintén nem jött össze. Nem is baj. Utána már a basszusgitáros srác is otthagyta őket, így a 2004-es lemezt (ami érzésem szerint egy jóval gyengébb másolata volt saját maguknak) már egy hölgy pötyögte fel, aki nem sokáig tartott velük, a Neighbourhellen már új arc basszusgitározik.

Zeneileg a csapat látszólag próbálja visszahozni a hőskort, bár a helyenként thrashes keménykedés megmaradt, azért a dallamoké a fő szerep. Mondjuk progoskodást ne nagyon keressetek, legalábbis inkább zúzdametal ez, mint finomkodás. A hangzás nekem nem jött be túlzottan, kicsit doboz-szerű a sound, a gitárok is furcsán szólnak, meg, hallatszik, hogy nem csúcs-hangmérnökkel dolgoztak, és tengernyi pénzzel a zsebükben. Azért nem vészes persze.

A lemezen meg akad néhány töltelékdal, meg valljuk be, hosszú távon azért cseppet egyformának hatnak a dalaik. Mindezek mellé társul Terence Holler szereted vagy gyűlölöd hangja, tényleg nem egy gigantikus torokkal rendelkezik a srác, viszont felismerhető azonnal. A lírai Zero Man sem üt akkorát, mint amekkorát illene, az igazi borzongás hiányzik belőle. Ahogy a lemezt záró líraiskodó Second Worldből is, bár ez egy fokkal jobban sikerült (csak olykor „randán van elénekelve".)

Összességében számomra felemás az album, de mindenképpen jobban tetszik, mint az előző. Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy beleragadtak a „futottak még"-kategóriába.