Shock!

Hosszú szünet után új lemezzel jelentkezett az olasz Eldritch, akiket annak idején az El Nino albumukkal sikerült a szívembe zárnom. Az utána következő Reverse lemezükkel kissé eltértek az addigi zenei dolgaiktól, nehéz is volt megszokni, mai füllel már nem is annyira tetszik, meg úgy tűnik rájöttek ők is, hogy nem az ő világuk volt teljesen, amibe akkor megpróbálták belegyömöszölni magukat.

Sajnos némelyest kicserélődött a gárda is, Martin Kyhn basszusgitáros helyére egy hölgy érkezett, Lisa Oliviero, Sean Henderson billentyűs helyére meg senki. Ő annak idején az igen tehetséges Oleg Smirnoffot igyekezett pótolni, szerintem kevéssé sikerült neki. Viszont van most egy másodgitáros Rob "Peck" Proietti személyében. A dobos meg ugye már nem az annak idején ötletesen doboló Adriano Dal Canto, hanem Dave Simeone, aki elég semmilyenke sajnos. Ennyit a biográfiáról, lássuk a zenét.

Akartam, hogy letaglózzon a lemez, de nem tette. Először is a hangzás. A dobokat nagyon csúnyán triggerelték és túleditálták - bár az is felmerült bennem, hogy dobgéppel vették fel, mert annyira nincs húzása, meg olykor úgy szól, amit ember le nem üt, főleg így. Ehh. Meg azért jóval jellegtelenebben játszik elődjénél a srác. Szóval ez a randa gépies hangzás annyira uralkodik a zene felett - amit azért meg lehetett volna csinálni belesimulósabban is -, hogy két szám után idegesít az egész. A gitárok nem elég masszívak, valahogy olyan puha az összhatás.

A zene. Háááát... Tele van a cd egy rakás bazi jó ötlettel, de végig az volt az érzésem, hogy nincsenek rendesen kidolgozva a témák, a dalokat meg összecsapták, 'oszt annyi. Iszonyatosan ütős lemezt lehetett volna csinálni ezekből a dalkezdeményekből. Pont ezért nem tudok kiemelni semmit, nem marad meg semmi utána a fejemben, egy refrén, egy verze, semmi. Két hónap masszív munkával csodákat lehetett volna tenni. Volna, volna, volna. Olyan olaszosan el lett kenve az egész. Annyira nagyon sajnálom, mert kedvelem a csapatot.

Amúgy nem prog ez már rég, súlyoskodóak a dolgaik, a lemez végén egyenesen slayeres meg testamentes egy-két téma, szóval adnak az arcunknak. Az sem rossz, mikor az énekes (Terence Holler) olykor üvölt egyet karcosan, több kellett volna ebből is. A Dice Rolling című dal az, amiben megteszi például, ki is emelkedik némelyest a lemezről. Az meg külön érdekes, mikor a Drowning címűben már saját maguktól nyúlnak riffet. Terence meg tökugyanolyan énektémákat hoz, mint az eddigi lemezeken (azt a néhány apró ordítást leszámítva), nem mondom, hogy agyonfejlődte volna magát az évek alatt, azok az apró hangremegései is megvannak, amit megszokhattunk tőle, és itt még feltűnőbbek, mint eddig. Mondjuk valamiért én bírom a hangját mindezek ellenére, bár lehet csak a nosztalgia miatt.

Még mindig az El Nino marad a kedvencem tőlük, és tartok tőle nem fogják már túlszárnyalni, legalábbis nagyon nehezen. Vegyék vissza a régi dobost és a billentyűst azonnal. Fájó szívvel pontozok, de egy halom kiváló témahalmazra nem lehet többet adni egy hetesnél.