2015 végén eléggé úgy tűnt, hogy lőttek a deathcore-színtér egyik legmegosztóbb bandájának, miután Frankie Palmeri énekes épphogy maga mögött hagyta hangszálproblémáit, és azon kapta magát: hirtelen szinte egyik pillanatról a másikra elfogyott mellőle a teljes Emmure. Az önmagában is meglehetősen ellentmondásos figurának számító frontember ugyanakkor nem volt hajlandó feladni, és összerakott egy vadiúj hangszeres szekciót, benne Josh Travis gitárossal, Phil Lockett basszerrel és Josh Miller dobossal. A tavasszal kiadott új album pedig egész hallgatható lett, hogy azt ne mondjam, a fejlődés megkérdőjelezhetetlen, bár csodaszámba azért nem megy.
A hasonló helyzetek mindig neccesek egy zenekar életében (és szerencsére nem is túl gyakoriak), hiszen ha valahonnan tényleg mindenki eltűnik az énekest leszámítva, elég komoly esély mutatkozik rá, hogy az adott banda teljes hangzása megváltozik. Itt nem ez történt, a csapat stílusa maradt a régi: továbbra is azt a jellegzetes, mélyre hangolt dzsi-dzsi riffekkel, breakdownokkal, néhol nu metalos ritmizálású és hangulatú témákkal operáló muzsikát nyomják, amit az eddigi albumaikon. Palmeri hangja is a régi, és bevallom, nekem, aki nem kifejezetten deathcore-ral kelek és fekszem, mindig is elsősorban utóbbi alapján tűnt könnyen beazonosíthatónak a banda. Frankie stílusa tényleg jellegzetes ezzel a hol ordítós-acsarkodós, hol egyértelműen Fred Durstöt idéző megközelítéssel. Durst persze alapvetően a rémálmaimban se jöjjön elő, de jól színesíti az összképet a rappelős-szövegmondós vonal a sok ordibálás mellett. Frankie ráadásul jóval kevésbé manírosan, hisztérikusan nyomja, mint annak idején a pirossapkás.
Ami magát a lemezt illeti, mindössze 31 perces a műsor, és roppant dühösre, kegyetlenre sikeredett. Nem nevezném magam Emmure-komplettistának, rajongónak meg főleg nem, de a korábbi dolgaikkal összevetve nekem egyrészt erősebbnek, másrészt valahogy még agresszívebbnek, még vérszomjasabbnak tűnik a mostani műsor – a csapat környékén történt változások mindkettőre magyarázattal szolgálhatnak. És ugyan a banda most is elég messze áll attól, hogy változatosnak nevezzük, ilyen időkeretben azért határozottan van ráció abban, amit csinálnak, amennyiben nincs más vágyad, mint lecsapolni a felgyülemlett energiáidat vagy akár a dühödet. A Shinjuku Masterlord, a Smokey, a Flag Of The Beast, az Ice Man Confessions vagy a Call Me Ninib ráadásul elég karakteres dalok is, ami határozott előrelépés. Az irányzat számos képviselőjéhez hasonlóan az Emmure-ral is az volt a bajom korábban, hogy egyszerűen nem hallottam náluk dalokat a nagy pusztítás közepette, most viszont határozottan más a helyzet, és ez ígéretes. Hallhatóan Travis is igyekezett érdekesebb, nem annyira tipikus megoldásokkal színesíteni a számokat, ahol csak lehetett.
Összességében nem érzem problémásnak a végeredményt, simán hallgatható a Look At Yourself. A talán azért nem 1 pontos, de valóban roppant kínos új Suicide Silence-nél például sokkal jobb – már csak azért is, mert Palmeri úgy tudta kicsit fogósabbra, dalközpontúbbra venni a zenét, hogy közben nem mászott bele olyasmibe, ami túl nagy falat lett volna neki. Kaptafára gyártott egyenüvöltős-egyenbetonozós töltelékek viszont ezúttal is akadnak, pedig mint mondtam, rövid az anyag, ezért aztán nem akaródzik megadnom a hetest, maradjunk egy felezett pontszámnál. De van egy olyan érzésem, hogy lesz ez még jobb is ennél.
Hozzászólások