Ha felbukkan egy-egy, kijárt ösvényt taposó prog metal banda, gyakran vita van arról, hogy tényleg "progresszív"-e, amit csinálnak. Szerintem ennek semmi értelme, itt lenne végre az ideje, hogy mindenki megértse és elfogadja: a "progresszív metal" elnevezés ma már nem több, mint egyszerű műfaji megjelölés - legalábbis az esetek nagy többségében.
Persze mindig akadnak zenekarok, akik tényleg újat hoznak, de egyrészt valamilyen szinten ők is meglévő eszköztárakat használnak, másrészt lehetetlen folyamatosan addig sose hallott dolgokkal előrukkolni. Tehát nem kell abból ügyet csinálni, hogy a prog metal egy sima műfajjá "alacsonyodott le", mert még mindig ehhez a zenéhez kell a legmagasabb szintű tudás és/vagy képzettség (sokat kell egy egyszeri zenésznek melóznia ahhoz, hogy egyáltalán prognak merészelhesse nevezni produktumát), valamint abban sem látok semmi rosszat, hogy egy zenei stílus könnyedén beazonosítható. Mert ugye miről is szól a prog metal? Komplex (időnként nehezen is követhető) dalszerkezetek, virtuóz hangszerkezelés, szárnyaló dallamok, magvas gondolatok (avagy művészieskedő okoskodás?), extra hosszú számok. Slussz-passz. Ezen belül aztán van kiemelkedő, korrekt, középszerű - de igazán rossznak (pontosan azért, mert sokak számára soha meg nem közelíthető hangszeres felkészültséget igényel a műfaj) egy alkotás sem nevezhető. Mivel tehát a zenei oldallal többnyire nincs gond, két dolgon állhat vagy éppen bukhat a dolog: dalszerzői képességek és (még fontosabb!!!) az ének: egy kivételes képességű vokalista a mennyekbe emelheti a produkciót... És hogy mire föl ez a hosszú bevezető? Hát mert épp egy ilyen lemezzel van dolgunk.
Daniele Liverani gitáros/billentyűs multitalentum régóta működteti Empty Tremor nevű bandáját Olaszországban, a szélesebb metal közönség azonban csak 2002-ben ismerte meg a srác nevét, amikoris előrukkolt Genius című rockopera-trilógiájának első részével. Illusztris vendégénekeseket vonultatott fel és kiemelkedő komponálási képességekről tett tanúbizonyságot az anyag (melynek mostanában megjelent folytatásáról természetesen a Shock! is beszámol majd, hehe) és valószínűleg az új Empty Tremor lemez feléneklésének kérdése is akkoriban, a közös munka során merülhetett fel Daniele és a Genius-ban szereplő Oliver Hartmann között. Sajnos nem tudom, milyen volt az előző, olasz énekes kolléga, de Oliverrel nagyon jó vásárt csinált barátunk. Aki ismeri az At Vance-t, tudja, mennyire jól érvényesül ez a rekedtes, nagy terjedelmű, magas fekvésű hang a Rainbow/Malmsteen/Strato jellegű neoklasszikus metalban. Nincs ez másként ezen Dream Theateres muzsika esetében sem, mi több, igazi különlegesség Olivert hallani ebben a hangjához elsőre szokatlannak tűnő zenei környezetben. Kezdjük ott, hogy eleve másképp énekel, hiszen kevesebb a heroikus dallam, és sokkal több a visszafogottabb, elborultabb rész, ahol új oldaláról mutatkozhat be: a monumentális dallamok lassan bontakoznak ki, az ének pedig velük együtt építkezik, majd berobban egy-egy olyan téma, amit aztán soha többet ki nem ver az ember a fejéből.
Dream Theateres muzsika? Felettébb. Abszolút a jól ismert receptet követik a dalok: morcosan riffel a gitár, majd hirtelen váltás egy angyali harmóniába; töredezett ritmusok; hosszú-hosszú instrumentális betétek, hosszú gitár- és szintiszólók a már ismert hangszíneket használva; visszatérő dallamok (a nyitó és zárótételek stílszerűen keretbe foglalják az albumot); érezhetően koncepciózus törekvés. Tehát: az égegyadta világon semmi, de semmi új, valóban "progresszív" elem nincs a lemezen. De ez mért baj? Sokkal fontosabb ennél, hogy a 60 perc úgy röppen el, mintha sokkal kevesebb lenne, pedig a 8 nóta szinte mindegyike 7-8 perces és bátran megállja a helyét a Magnitude 9, Dali's Dilemma, Divine Regale, Lions Share stb. kategória igen erős mezőnyében. Ráadásul még a hangzás is nagyon jó.
Annyira tetszik ez az album, hogy egyszerre kíváncsi lettem az Oliver előtti időkre is: megyek is a netre és megnézem, hány lemeze volt az "üres ahoválépek-szörnyterem" (hehe) zenekarnak. Feltételezem, hogy mivel Daniele az atyaúristen ebben a bandában, a korábbi anyagok is legalább ilyen jók, most már csak a régi olasz dalnok hangján múlik a dolog.
