Németországból származik a melankolikus, szenvelgős zenét játszó End Of Green, a Songs... a harmadik lemezük. Hmm. Az első dal egy kicsit Sentencedes, a lendületesebb fajtából, aztán a másodiknál már kimutatják a foguk fehérjét, mármint nagyon úgy tűnik, miszerint ők kívánnak lenni a német Type O Negative.
|
megjelenés:
2002 |
|
kiadó:
Silverdust / Pulse Promotion |
|
pontszám:
7 /10 Szerinted hány pont?
|
Szégyentelenül nyúlják a riffeket, Peter Steele búgó énektémáit - csakhogy Michael Hubernek sajnos nincs olyan orgánuma, mint kétméteres példaképének. S hiába próbálnak meg néha elszakadni, s más, merengős zenekarok megoldásait beépíteni a zenéjükbe, és hiába bivaly a hangzás, bizony ez nem elég annak kikerülésére, hogy itt bizony egy kópiabanda bazsevál. Még azt sem tudom mondani, hogy szörnyűek a dalok, mert aki szereti ezt a bánatos-érzelmes elnyújtott dalszerkezetekkel megáldott zenei világot, annak bizony jól jöhet az End Of Green és azoknak is, akik a Bloody Kisses óta nem találják a helyüket, ők gyógyírt találhatnak sebükre. Pláne ha a kilences dalig sikerül eljutni, mely nem más, mint a TON egyik remeke, a Black No.1. Világítótorony ez a dal, mondanom sem kell.
No, így jártunk. Az a legidegesítőbb, amikor az énekes pacsirta Steele-esen akar énekelni, azon a nagyon mély érzéki hangon, de érzésem szerint effektezett Michael hangja, vagyis a nyakamat tenném rá, hogy. Érdeklődők tehetnek egy próbát vele, pótléknak elmegy, de az eredeti helyett soha! Megpróbáltak gót istenek lenni - hát, nem jött be.
