Shock!

Mikor egy olyan, kevésbé ismert zenekarral hoz össze a sors, amelyik az átlagnál elgondolkodtatóbb zenét játszik, gyakran elmélázom azon, hogy vajon honnan eredhet az roppant kitartás, amely a viszontagságokon keresztül is életben tartja az alkotói lángot.

Mert az nyilvánvaló, hogy egy olyan csapat, mint az Enochian Theory bizony nem sűrűn számíthat milliós lemezeladásokra, de még abban sem igen reménykedhetnek a zenészek, hogy valaha is megkapják majd azt az elismerést, amely megilletné őket. S mégis, mindig találni kivételt, amely a szabályt csak gyengítheti, s reményt adhat másoknak a kitörésre. Ha azt írom, hogy az angol Enochian Theoryra az egyik legnagyobb hatással a Tool volt, akkor mindjárt világossá is válik, miről hablatyolok itt. Az Adam Jonesék által a tökélyig fejlesztett meditatív avantgárd metal paradox módon emberek millióit érintette meg a nyugati világból, ám mindennek ellenére a követők száma igen csekély. Hirtelenjében az egylemezes Lingua ötlik az eszembe csak, de az Enochian Theory náluk jóval experimentálisabb, mondhatni toolosabb.

A csapat 2004-es alakulása óta két igen pozitív kritikákkal jutalmazott EP-t jelentetett meg, egy gitároscserét követően pedig idén látott napvilágot a debütáló lemez, saját alapítású kiadójuk segedelmével. Az albumot alkotó tizenhárom dal mintegy ötven perce egy igen mély és átgondolt dalfolyamot tár elénk, amelyben a már említett Tool borultságai mellett nem kevés katatoniás melankólia, és némi Blackwater Park korszakos opethi elidegenedés is felüti a fejét. A végeredmény pedig egy, a szó nemesebbik értelmében vett progresszív lemez, amelynek befogadásához az elmélyült tudatállapot alapkövetelmény. Ami nekem a legjobban tetszik az Evolutionben, az a tökéletes precizitással megírt, mégis a spontaneitás érzetét keltő hangulatvezetés, amelynek hatására olybá tűnik, mintha az egész albumon csupán egyetlen, ötven perces dal nyújtózkodna. Így a hangszerek által keltett furcsa zajokból vagy akusztikus pengetésekből álló átvezetők igen gyakoriak, ám nem ritka, hogy ezek az elemek szinte észrevétlenül magukba a dalokba épülnek bele. Néhol vonósok is erősítik a komor hangulatot, de még hörgést is hallhatunk, bár ez utóbbi ritkaságszámba megy.

Szükségeltetik pár hallgatás ahhoz, hogy valamelyest átláthatóvá váljék a lemez, de az effajta zenénél ez így van rendjén. Két gondom ugyanakkor mégis van: az egyik baj, talán a kisebbik, a hangzás. Jól tudom, itt nincsenek pénzhegyek egy profi hangkép kialakításához, s érezhetően a tagok se vették félvállról lemezük megszólalását, ám az enyhén demós vagy amatőr hangzás az elektromos gitárok bedörrenésekor zavaróvá válik egy picit, amihez ugyan hozzá lehet szokni, de az élvezhetőség rovására megy. A másik probléma már jóval jelentősebb, mégpedig a túlzott Tool befolyás. Előfordul, hogy bizonyos dallamoknál, gitárkezelésnél hirtelen megnyílik a tér-idő, és egyszerre már valamelyik Tool lemezt hallgatjuk, holott nem. Arról már nem is beszélve, hogy önállóbb hozzáállással talán változatosabb is lehetett volna az anyag, mert bár a hagyományos dalok igen pofásak, ám sajnos mindegyikben ugyanazokat a megoldásokat keverik újra és újra. Ezt leszámítva erősen ajánlott az Enochian Theory bemutatkozó lemeze mindazoknak, akik éheznek a zenei különlegességekre, valamint jutalmazzák, ha az adott banda igényes csomagolásba bújtatja művét.