Shock!

Elképesztően jól sikerült az új Enslaved. Ez a kijelentés önmagában talán nem bír túl nagy súllyal, hiszen Ivar Bjørnsonék mindig egyenletesen magas minőséget szállítottak, még ha egy ilyen hosszú karrier során törvényszerűen akadnak erősebb és „csak" a kötelező köröket befutó albumok. Most azonban nagyon elcsíptek valamit. Persze az előző Utgard is tetszett, meg a korábbiak is, a Heimdalnál azonban már elsőre is azt éreztem, hogy ez itt sokkal több egy pusztán erős albumnál. Aztán nem kellett hozzá több két-három napnyi ismerkedésnél, hogy igazából ne is nagyon legyen kedvem mást hallgatni...

A norvégokra gyakran a mai napig rásütik a black metal, viking metál, pogány metál bélyegeket – sosem tartottam szerencsésnek esetükben ezeket a jelzőket, még ha önmagukban sok mindent jelenthetnek. Az Enslaved valahol mindig kívül esett, majd magasan felülemelkedett az összes csökött agyú kategórián. Ezernyi különböző stílust egybeolvasztó, ám ezeket teljesen egyéni és azonnal felismerhető módon desztilláló zenéjük a maga határtalanságában és megközelítésében sokkal inkább rokon mondjuk egy Mastodonnal vagy Gojirával, mint az ezredik tremolós-triolás riffelésű black-hordával – még ha konkrét zenei hasonlóságok tekintetében nyilván nem is áll meg az iménti párhuzam. A Heimdal pedig gyakorlatilag hiba nélküli mestermunka ezen a vonalon, benne minden összetevővel, amitől ilyen hosszasan tényezők tudtak maradni a színtéren, sőt, még meg is fejelik mindezt. Megkockáztatom, nálam eddig egyszer sem állt még ennyire tisztán össze az ábra ennél a zenekarnál. Az Enslaved igazi esszenciája ez a lemez, benne mindennel, ami eddig kiemelkedő volt bennük, de valahogy sikerült még magasabb dimenzióba lépniük.

Az epikus, atmoszférikus jelzőket is sokszor pufogtatjuk, de mindig rá kell jönnöm: igazi jelentésüket valójában csak az olyan albumoknál nyerik el, mint mondjuk az új Ahab, vagy ez. Már a borítókép is beránt, amikor pedig elindítod a zenét, szó szerint egy másik világba kerülsz. Az Enslaved dalaiban megelevenedő univerzum pedig ezúttal is olyan, amilyennek szeretjük, és amit nem nagyon lehet ennél kerekebbre megálmodni: szilaj, vad, kíméletlen és barbár, ugyanakkor a maga ősi megszelidíthetetlenségében is gyönyörű, törékeny és finom világ ez. Mindig azt kedveltem bennük leginkább, hogy szó szerint és átvitt értelemben is óriási tereket járnak be egy-egy lemezen, most pedig olyan vidékre barangoltak, ahol még mindig feltérképezetlen részeket tudnak elénk tárni.

A jelenlegi felállás nyilván ideális is ehhez, hiszen a kíméletlen bömbölés mellé soha nem társultak még ilyen mennyiségben és minőségben csodálatos tiszta énekdallamok, mint a Grutle Kjellsonnak besegítő Iver Sandøy dobos, illetve Håkon Vinje billentyűs jóvoltából most. A zene ugyanakor – érdekes módon – talán ezekkel együtt is morózusabb, fenyegetőbb ezen a lemezen, mint egynémely, például a 2010-es években kiadott Enslaved-cuccon. Ez a tendencia már az Utgardon is érezhető volt, de mostanra kerekedett ki a maga teljes valójában. Itt és most tényleg minden apró nüansz a helyén van, pont ott és akkor szól a leghatalmasabbat, akkor fejti ki a legkomolyabb hatást, amikor megérkezik. Ez éppúgy áll a nordikus szörnyriffekre, mint a csodás, old school heavy metalos ízekkel elővezetett szólóbetétekre, a dalokat még monumentálisabbá varázsoló, space-es/krautrockos billentyűs díszítésekre-szőnyegekre vagy a leheletfinom, '70-es évekbeli progresszív bandáktól eredeztethető instrumentális blokkokra.

A már tavalyelőtt óta ismert, a lemez ívébe tökéletesen bepasszintott Caravans To The Outer Worlds például egészen biztosan a banda valaha írt egyik legfantasztikusabb nótája, igazi mestermű, ám nem sokkal marad el mögötte a többi sem. A grandiózus, többszólamú vokálmunkával dolgozó Behind The Mirror nyitás, a Congelia tika-tikás black/prog/atmo-pusztításába vegyülő, borzongatóan hatásos billentyűs megoldások, a dús akusztikus gitárokkal varázsoló, de kíméletlen hóförgeteg-zúzdát elszabadító Forest Dweller, a zakatoló, vibrálóan izgalmas hangszerelésű Kingdom, a címéhez méltóan kavargó-háborgó The Eternal Sea vagy a kolosszális riffekkel dolgozó, záró címadó eposz egyaránt maximális teljesítmény.

Soha nem tetszett még ennyire egyetlen Enslaved-lemez sem, mint a Heimdal, engem most kaptak telibe eddig a legjobban. Óriási album, nem kérdéses a pontszám.