Shock!

Sokakban talán máig sem tudatosult, de a maga 17 millió feletti eladásával az Evanescence 2003-as Fallen albuma a 21. század legnagyobb példányszámban elkelt rocklemezének számít. (A Hybrid Theory pár hónappal lemaradt erről, hiszen 2000 legvégén jött ki, az pedig hivatalosan ugye még a 20. század, hiába nem számítja így fejben a többség, beleértve engem is.) Amy Lee-ék jó időben voltak jó helyen, a legjobban eltalált zenével: még pont telibe tudták kapni a lecsengőben lévő nu metal-hullám farvizét, és az Európában akkortájt csúcsra járó nőiénekes vonal amcsi inkarnációjaként letarolták a piacot a Bring Me To Life, a Going Under meg a My Immortal generációs himnusszá válásával.

Mivel azóta teljesen más a zeneipar működése, bátran ki merem jelenteni, hogy a fent említett eladási rekord alighanem megdöntetlen marad – vagyis Amy és zenekara már csak ezért is megkerülhetetlenül beírta magát a műfaj történelemkönyvébe. Persze pár év alatt lecsillapodott körülöttük az őrület, hiszen ekkora csinnadratta jellemzően csak egyszer övez a karrierje során egy bandát. A 2006-os The Open Doort még vitte a lendület, de a 2011-es s/t anyag már jóval alacsonyabbra lőtt. Azóta pedig... hát igen. Azóta ez az első hagyományos soralbumuk.

A hasonló monstre kihagyások mindig nyomot hagynak egy banda renoméján, bár az Evanescence nyilván simán megengedhette magának ilyen indítás után a csak némi szimfózással elalibizett, évtizedes lemezínséget, nem sürgette őket semmi. Sőt, ha nagyon őszinték vagyunk, voltaképpen az is belefért volna, hogy soha többé ne készüljön új Evanescence-album. A Fallent annak idején nagykanállal felzabáló, zömmel tizenéves közönség mára felnőtt, többségük továbblépett, a lemezt a Bring Me To Life miatt a Wal-Martban automatikus mozdulattal kosárba helyező, egyszeri slágerhallgatók szintén, hiszen már a kettes lemezből is „csak" szűk harmadannyi ment el, mint a debütből. A mai tinédzsereket és egyszeri slágerhallgatókat meg baromira nem érdekli tömegméretekben a gitárzene, ezt azért nyugodtan kijelenthetjük. Akiket pedig igen, azok nem húsz évvel korábbról választják majd ki a maguk generációs bandáját, és ha netalántán Evanescence-et támad kedvük hallgatni, korszakos klasszikusként automatikusan a Fallenért nyúlnak majd, nem az új dalokért. Szóval ha Amyéknek úgy tartaná kedvük, nosztalgiaturnézhatnának is orrvérzésig, senki sem sértődne meg rajta, a szó szoros értelmében nem létszükséglet, hogy legyenek új dalok, legfeljebb a turnémarketing miatt fontos (lásd még például a Limp Bizkit esetét).

Mindez persze távolról sem jelenti, hogy a The Bitter Truthnak ne lenne létjogosultsága, ugyanakkor kétségtelen: ez a lemez tulajdonképpen simán kijöhetett volna „normális" ütemezéssel, tehát mondjuk úgy 2014 környékén is. Nem jellemző, hogy rockzenekarok ilyen hosszú szüneteket tartsanak, és ha mégis megesik, néha éles váltás az eredmény: a közönség számára menet közben kimarad pár evolúciós lépcsőfok, és radikálisabbnak tűnnek az új húzások. Na, hát ebben az esetben senkinek sem kell hasonlótól tartania, mert ez egy igen tipikus Evanescence-album lett. Melodramatikus és teátrális, de azért nem hiányzik belőle a rockos kosz, érzelemgazdag és melodikus, de jó ízléssel egyensúlyoz a giccshatáron. Összességében semmit sem tudunk meg belőle, amit eddig ne tudtunk volna a zenekarról, ám elég egyértelmű, hogy dalszerzőként Amy már 22 évesen is komplett vízióval rendelkezett, szóval eléggé készen volt a recept már a Fallen idején is. Nem mondom, hogy később is csak azt ismételgették, amit akkor már elmondtak egyszer, de nagy kilengések most sincsenek.

És hogy akkor milyen is a lemez? A magam részéről már a platinacunami idején is tiszteletteljesen elismertem az Evanescence munkásságát, de akkoriban totálisan elkerült az említett csajos vonal, aminek tengerentúli letükröződését jelentették, így semmilyen irányban nem alakult ki feléjük különösebb érzelmi viszonyulásom. Kívülállóként hallgatva annyit tudok elmondani: ez egy jól hallgatható, modern slágerrock-lemez, ahol a modern jelzőt kéretik inkább stílusmegjelölésként értelmezni, mintsem a szó eredeti értelmében. A Nick Raskulinecz-féle hangzás brutálisan jó, Amy hangja továbbra is kiemelkedő, említett dalszerzői vénája sem kopott meg, és a szakma egyik titkos fegyverének számító, sajnos ritkán emlegetett Will Hunt dobtémáira is minduntalan fel-felkapja a fejét az ember. Nekem egyvégtében hallgatva kicsit egybefolyik a műsor, de nincs okom megkérdőjelezni a dolog autentikusságát, a magas nívót vitatni meg aztán főleg indokolatlan lenne, ez egy vérprofi produkció.

Ha dalokat kell kiemelnem, az ambientes intró után robbanó, súlyosra vett, de irgalmatlanul fogós, tökéletesen felépített Broken Pieces Shine mindenképpen csúcspont, mint ahogy elsőre felkaptam a fejemet a másik morózusra vett darabra, a Better Without You-ra is. A lenyűgöző hölgykoszorúval – Lzzy Hale, Sharon den Adel, Taylor Momsen, Lindsey Stirling és mások – operáló Use My Voice is központi téma, és ugyan számként talán nem ez a legerősebb, ragadósnak baromira ragadós, ráadásul üzenetével is a mai korszellembe trafál. De tökéletesen megfér ezek mellett a Yeah Right és a Take Cover diszkórockoskodása, a Wasted On You power-balladája vagy a Far From Heaven cseppet Tori Amos-hangulatú, zongorás-epikus, lírai hömpölygése is. Amy utóbbiban különösen nagyot és szenvedélyeset énekel.

Világrengető újdonságokat, nemzedéki alapdalokat senki se várjon a The Bitter Truthtól, de ez egy korrekt Evanescence-lemez 2021-re, se több, se kevesebb. Amy hangja és Hunt dobolása miatt nekem megér szubjektív fél pont pluszt ahhoz képest, amit objektívnek gondolok.