Shock!

Cseppet gagyi, Manowart idéző, harcos-nyerítős intro után lendületesen dörren be kis hazánk talán egyetlen szimfonikus progresszív bandájának bemutatkozó lemeze. A kis görög kiadó égisze alatt megjelent korong 12 dalt tartalmaz 66 percben, szóval a Havancsák Gyula tehetségét dicsérő misztikus digipack-borító tartalmas alkotást rejt, amit lehetetlen első hallgatásra átlátni, befogadni. Immár egy hónapja hallgatom a lemezt, ami sorra fedi fel erényeit, de sajnos hibáit is.

Már a The Past Is Alive kezdő témahalmaza hallatán egyértelművé válik, hogy a csapat hangszeres szekciója igencsak rendben van. A dalok nagy része a Dream Theater irányából érkező progresszív zene és a Symphony X-féle technikás, neoklasszikus power metal határmezsgyéjén fogant, gerincüket az ötletes riffek (Farkas Ferenc) és a sokrétűen használt szintetizátor (Tanczer Attila) adja. Meglepő viszont, hogy a két hangszer néha annyira külön utakon jár, hogy még a sokadik hallgatáskor is meglepődök egy-egy díszítésen, dallamon, annyira elütnek az alaptól. Tény, hogy nincs üresjárat, valamire mindig lehet és érdemes figyelni. A csapat nemrég doboscserén esett át, az anyagon valószínűleg még a volt ütős játéka hallható, aki a nagy elődökhöz méltóan sokat variálva, díszítve akasztja meg vagy teszi gördülékennyé a témákat.

Koncz "Balu" Balázs éneke viszont sarkalatos pontja a lemeznek. Emlékszem, pont beszállásakor kezdtem ismerkedni a csapattal és az itt is szereplő Jean D'Ark demóverziója és egy-két koncertteljesítmény alapján bíztam a srác erős orgánumában és a nyilvánvaló hibák kiküszöbölésében. Ám sajnos utóbbiakból a Mind Games-en is bőven akad. Balu sokszor érezhetően félreénekel, és ha nem is ijesztően hamis, eléggé bizonytalanná teszi az amúgy sem túl egyszerűen dallamokat. Ha már maradtak a hibák (vajon anyagi vagy képességbeli korlátok miatt?), azokat talán téreffektekkel lehetett volna kicsit rejtegetni, kozmetikázni, esetleg hátrébb keverni, de így sajnos nagyon zavaróak, sokat rontanak az amúgy magas színvonalon.

A lemez legkiemelkedőbb pillanata számomra a hármas track (Hearts So Cold), ami zeneileg is azonnal hat, de szépen építkező refrénje is gyönyörű. Balu hangja a mélyebb fekvésekben erős, főleg, hogy valami rekedtség is bujkál benne, amire jó lenne tudatosan gyúrni. Ami mellett viszont nem tudok elmenni, és szintén nagymértékű javításra szolgál, az az angol kiejtés. Elvileg minden angol nyelven elhangzó sort értenem kéne, de az Everwoodnál általában kudarcot vallok, ami igencsak zavar. Tessék erre nagyon figyelni, főleg, hogy a produkció külföld felé irányul. Fontos a hosszú és rövid magánhangzók helyes kiejtése (főleg alapszavaknál, mint pl. a look, ami itt többször "lúúúúúk"-ként hangzik el), a jó hangsúlyozás, a korrekt (nem hunglish) artikulálás. Tessék beizzítani egy angolos (esetleg anyanyelvi) ismerőst, vagy minimum egy hangos szótárt. Tényleg!

Az első igazán nagy lélegzetvételű dal az epikus The Colonists - Black Leaves Fall. A lemezen végig telten szóló gitártémákra hangulatosan, sokszínűen érkezik a billentyű, gyakran fura hatású hangzatokat hozva. A kellemes akusztikus középrészben az egyik hangszeres is megcsillantja énektudását és ott szerencsére a szöveg is érthető.
A fent már említett Jeanne D'Ark (Never Surrender) címéhez méltóan heroikus dal, a fohászkodó bevezetőben Balu hatalmasat énekel a billentyűszőnyegre, aztán hamar nyaktörő galopptémákba vált a nóta, igencsak erős és változatos szerzemény. Még egy mókás kiállást is csempésztek bele, ahol egymás után az összes hangszer kap egy-egy ütemnyi helyet. A későbbiekben harcos-lánccsörgetős csordavokállal, trükkös szólóbetétekkel és keleties dallamokkal is találkozhatunk a dalban. Egyetlen problémám van csak vele: a terjengős instrumentális kalandozás után erőltetettnek tűnik a refrén még egyszeri visszatérése. A hangszeres szekció a nyolcadik perc környékén már többször majdnem lezárja a dalt, aztán mégis kikanyarodnak a refrénhez, ahol viszont az első sorban Balu egyik legkétségesebb alakítását vélem hallani, sajnos. Többszöri hallgatásnál már hozzászokik a fül, de máig felszisszenek.

A hangszeresek a kilencedik dalban (az instrumentális Pagan) élik ki magukat, majd a Who's the One To Blame? következik, egy direkt epikus power nóta, igencsak slágeres dallammal. A The Two Of Us bevezető gitártémáját kár, hogy nem akusztikus hangszeren követték el, az utána következő sötét dalóriás pedig igencsak odatesz még egyszer, talán csak a kiabálós énekrészek lehetnének határozottabbak. A Where I Belong egy billentyűkre és énekre épülő levezető, egy hosszú, érdekes utazás vége.

Tudtommal a CD még csak importként szerezhető be, de addig is kötelezővé tenném a stílus kedvelőinek a www.everwoodsite.com látogatását, a Hearts So Cold letöltését és a koncertlátogatást. A srácoknak meg még egyszer gratulálok hosszú évek kemény munkájának első kézzel fogható gyümölcséhez, a jövőben pedig a fent említett csorbák kiküszöbölése legyen a cél, és talán kicsit összefogottabb, még ütősebb dalok írása.