Shock!

Az Exhorder 2019-es Mourn The Southern Skies albuma az utóbbi évek egyik legerősebb visszatérő lemeze volt. Tudom, hogy akadtak puristák, akik nem értették, miért nem a harminc évvel ezelőtti fonalat vette fel a legendás New Orleans-i groove/thrasher alakulat, de nekem épp az tetszett az albumban – a jó dalok mellett, nyilván –, hogy Kyle Thomasék meg sem próbálták eljátszani azt, mintha megállt volna az idő. A Defectum Omnium szintén roppant erősre sikerült, és azzal együtt őrzi a mai megközelítést, hogy az említett vonalasabb rajongóknak is jobban kedvez közvetlen elődjénél.

Az Exhorder köztudottan hányattatott csapat, a legutóbbi album óta is jelentős változások történtek a felállásban. Sasha Horn és Jason Viebrooks ritmusszekciója változatlan, de a Thomas melletti másik őstag, Vinnie Labella, illetve a szintén mélyen beágyazott helyi arcnak számító Marzi Montazeri gitárosok eltűntek a színről. Így az egyik hathúrost Kyle akasztotta a nyakába, szólófrontra pedig leigazolta a megborult ámokfutását követően állástalanná vált Pat O'Brient. Mivel utóbbi egyelőre továbbra sem hagyhatja el az Államokat, a nemzetközi koncerteken Waldemar Sorychta erősíti a csapatot a koncerteken, de ez azért, akárhogy is nézzük, mindkét konstellációban elég izmos leosztás...

Maga a Defectum Omnium már első hallásra is szigorúbb, tüskésebb, brutálisabb lemez a Mourn The Southern Skiesnál, és Kyle egyáltalán nem túlzott, amikor az előzetes interjúkban több thrasht, illetve több hardcore-t emlegetett. A Wrath Of Prophecies brutális, sűrű groove/thrash pusztítása, a tekerős szólóval megkoronázott Under The Gaslights ebbe az elegybe némi sludge-ot is keverő súlyossága, netán a punkos kezdésű, majd blastbeatet és masszásan zsíros doomos témákat is felvillantó Forever And Beyond Despair kezdése elsőre úgy rohant keresztül rajtam, hogy csak úgy néztem ki a fejemből. Az első kvázi-pihenőt – bár ez persze erősen relatív... – a disszonáns doomossága mellett is földközeli utcaszagot árasztó, negyedikként érkező The Tale Of Unsound Minds jelenti, Kyle is itt ereszti ki igazán úgy először óriási hangját.

A folytatásban is nagyjából a fenti mezsgyék között ugrálnak, és a mai Exhordernél kétségtelenül teljesen organikusan megfér egymás mellett a Divide And Conquer rövid, groove-os zúzdája, a blackes elemeket is felvillantó Year Of The Goat mészárlása, a Desensitized agresszív támadása vagy a minden tekintetben a lemez csúcspontját jelentő, latin kántálással startoló kvázi-címadó dallamos-vonszolós doom-borulata. A még Kyle Trouble-ből ismert kollégáit, Bruce Franklint és Rick Wartellt is csatasorba állító Defectum Omnium / Stolen Hope ráadásul egészen mágikusan úszik át az akusztikus kezdésű Three Stages Of Truth / Lacing The Wellbe, utóbbi pedig az egész anyagon O'Brien legfantasztikusabb szólóit hozza. Ezekben a dalokban azért egyértelműen nem a Slaughter In The Vatican zsigeri brutalizálása kísért, hanem a mai Exhorder agyasabb, érettebb megközelítése is kellett hozzájuk. Ugyanez a záró, újabb fémolvasztó szólóbetéttel dolgozó Your Sixre is áll. De nagyon bírom azt is, amikor Kyle a magától értetődőnél sokkal dallamosabb énektémákat kanyarít az olyan tételekre, mint a tempós, szinte power/thrashes Taken By Flames vagy az ismét crossoveres Sedition. Pat pedig az egész lemeznek nagyon jót tett übertechnikás, virtuóz, ám jellegzetes éteriséget sem nélkülöző megmozdulásaival.

Eleinte kellett némi barátkozás az egyéni hangszeres teljesítmények mellett hangzását tekintve is kiemelkedő Defectum Omniummal, mert tényleg elég mogorva az album, de három-négy hallgatással szépen helyükre kerülnek a részletek. Így, néhány hét elteltével igazából már nem is nagyon tudnám eldönteni, hogy a Mourn The Southern Skies tetszik-e jobban, vagy ez az új album, és ennek roppantul tudok örülni. Bár a 2019-es anyag stílusos borítója után ezt a dögunalmas, rút metálkliséket egymásra halmozó frontképet kissé sajnálom, a lényeg a zene, ebben a tekintetben pedig mindenképpen az év egyik kiemelkedő teljesítménye ez az anyag.