Shock!

A Face Down még 1993-ban alakult - Machine God néven nyomták eleinte - és arról híres, hogy itt kezdte pályafutását a későbbi The Haunted torok, Marco Aro. Eleddig két lemezük jelent meg, az első, Mindfield címmel még 1996 januárjában, amit az 1997-es The Twisted Rule The Wicked követett. Nem sokkal később Peter Stjärnvind dobos lelécelt az Entombedbe és 1999-ben Marco is a távozás mellett döntött, hogy csatlakozzon a The Hauntedhoz. Ez aztán a Face Down végét jelentette, a srácok elég hosszú időre jegelték magukat. 2004-ben kezdtek újra mozogni, ennek eredménye a harmadik, The Will to Power címre keresztelt korong.

És hogy milyen is a muzsika? A fentiek után nem érheti nagy meglepetésként az embert, hogy itt zúzós, agyszaggató neo-thrashről van szó, olyasmiről, mint mondjuk a Carnal Forge, csak éppen kevésbé kiemelkedő formában.

Alapvetően nincs nagy probléma, mindenki nagyon jól zenél, precízen nyomják egymás után a nótákat, csak viszonylag hamar kezd kissé összefolyni a dolog. Hosszú távon hiányoznak az emlékezetes részek, nem igazán sikerült kapaszkodókat építeni a dalokba, így harmadik-negyedik hallgatásra sem lehet minden nótát megkülönböztetni. A legjobb dolgok a lemez középrészén vannak, addig tulajdonképpen Slayer riffekre épített modern thrash esszenciát kapunk. A nyitó Drained betonozós neo-thrash zúzda, az azt követő, meglehetősen slayeres Blood Tiles kissé lassabban indul egy jófajta bevezető riffel, és királyok a viszonylag dallamosabb díszítések is a nótában. A Heroin aztán tisztára olyan, mintha a God Hates Us All-ról maradt volna le, ez kéremszépen nyúlás, egy az egyben.

A negyedik Insanity után már kezdeném elveszteni a fonalat, de érkezik a címadó, és azonnal felkapom a fejem. Egész kellemes a refrén, a vége felé lévő besúlyosodás meg kifejezetten állat, a nótát záró zongorás (!!!) levezető meglepő és üdítő színfoltjáról nem is beszélve. Nem is levezető ez, inkább amolyan átvezető-féle, merthogy szép lassan átfolyik a dolog a következő Grey-be. Van még alatta kis suttogós, szavalós intro is, elég beteg, aztán meg berobban Marco, és üvölti, hogy "1000 Shades of Grey". Zsíír! Szerencsére ez a dal megmarad végig középtempósnak, nem is hiányzik belőle a tekerés. A refrén elég egyszerűcske a többihez képest, de pont ettől jó. A lezárás is súly: "No Love, No Light, Just Shades of Grey"! A Heretic és a War Hog aztán megint csak nagy zúzdák, van bennük pár jó riff, de igazából mindkettő elég felejthető. A Delusion egész izgalmasan indul, az is jó beteg, de később kissé ellaposodik, s végül az Unsung málházós súlyossága zárja a lemezt.

Összességében vannak tehát jó ötletek a korongon, sőt egy-két kiemelkedő dal is feltűnik, az előadás, a hangszeres játék is kiváló, de azért akadnak hiányosságok is. Például majd minden számról beugrik valamelyik nagy előd - legtöbbször persze a Slayer - neve, azonkívül Marco Aro is elég színtelenül produkál. Tulajdonképpen egy hangon üvölti végig az egész lemezt. Ja, nagyon hiányolom a jófajta gitárszólókat is! Nálam ez a thrash zene elmaradhatatlan tartozéka.

Ez egy korrekt lemez tehát, párszor szívesen meghallgatja az ember, de kétlem, hogy jövőre is elővenném.