Shock!

Régen minden jobb volt, főleg a demók – szól az örök igazság. Sokat kárhoztatjuk ezt a hozzáállást, ami arról az oldalról teljesen helyén van, hogy az ilyesmi egyrészt sznobizmusból, hülyeségből fakad. Másfelől viszont teljesen természetes jelenségről beszélünk, hiszen ahogy az ember öregszik, lassan, de biztosan befagy az ízlése, illetve egyre szentimentálisabbá, nosztalgikusabbá is válik. Épp ezért becsülöm meg nagyon azokat a régi kedvenceket, akik mai lemezeikkel is képesek bennem ugyanazt felébreszteni, mint a huszonharminc éve kiadottakkal. Sőt, adott esetben az új albumokat a régiekkel egyenrangúnak tartom, vagy netán még jobbnak is, mint egyes klasszikusokat.

Mondanom sem kell, kábé egy kezemen meg tudom számolni azokat a csapatokat, akik ilyen hatással vannak rám. Nagy öröm, hogy az utóbbi hetekben kettő is lemezzel jelentkezett közülük: az egyik az Armored Saint, a másik pedig a Fates Warning. (Még személyi átfedés is van köztük.) Jim Matheosék esetében persze örök vita tárgya, kinek melyik éra az etalon a lassan négy évtizedes, hihetetlenül gazdag pályafutásból. Most, hogy a Long Day Good Night megérkezett, a lehető legnagyobb biztonsággal merem kijelenteni: ha nem is az egyetlen, de az egyik legkedvesebb korszak nekem a mostani. A hosszas szünet után megjelent Darkness In A Different Light, majd a Theories Of Flight egyaránt mélyen belém égett, és egészen biztos, hogy az ezekkel azonos csapásvonalon mozgó Long Day Good Nightra is ez a sors vár. Akár azt is mondhatom, igazi mesterhármasról beszélhetünk.

Persze hallom a fő ellenérvet is egyből, és nem is tudok vele vitába szállni. Igen, tény: miközben mondjuk a Perfect Symmetry, a Parallels vagy az A Pleasant Shade Of Gray a maga idejében szó szerint progresszívnek számított, és a banda még magához képest is meg tudott újulni mondjuk a Disconnecteden, ahhoz képest ezeken a lemezeken már „csak" a saját stílusukban mozogva alkotnak megbízható minőségben. Viszont ez a három album ebben a saját stílusban olyan etalon szintet hoz, aminek köszönhetően adott esetben még a régi alapműveknél is gyakrabban teszem fel őket a mindennapokban. Nem is kell ezt túlideologizálni: Jim egyszerűen baromi jó dalokat ír, és óriási ez a mostani felállás is a Joey Vera – Bobby Jarzombek ritmusszekcióval.

Ennyi év után szerintem nagyjából mindenki tisztában van a Fates Warning jellegzetes világával, amit jobb skatulya híján ma is progresszív metálként emlegetünk, de talán ez sem olyan lényeges így, 2020-ban. A lényeg, hogy a zenekar összekeverhetetlen, ködös-fátyolos-melankolikus hangulatvilága ugyanúgy legszebb formájában tündököl, mint az előző lemezeken, és ez már a The Destination Onward parádés, monstre indításában is egyértelmű, ahol Ray Alder egyből az ujja köré csavar. De a képbe éppúgy befér a Now Comes The Rain hagyományos, négy perc körüli hard rock slágere – mintha csak a '90-es évek elején járnánk! –, mint a The Longest Shadows Of The Day dzsesszes témázgatásból kibontakozó, tizenegy perc fölé kúszó epikus, izgalmas szerkezetű, de a dalformát végig tartó utaztatása. Vagy a Scars szintén direkt, tempósabb, harapósabb megközelítése. Vagy a The Last Song szívszorító, lírai zárása. Felesleges is dalonként felsorolni, én megint nem hallok itt üresjáratot. Mindez a számok mellett a gyönyörű hangzásra és az egyéni teljesítményekre is maximálisan áll.

Olvastam pár véleményt, amelyek szerint ez az új anyag azért nem olyan mágikus, mint az előző kettő, de a magam részéről még ezen a téren sem érzek jelentős eltérést. Talán benne lehet ezekben a vélekedésekben az is, hogy a friss mű tizenöt-húsz perccel hosszabb a Darknessnél és a Theoriesnél – összesen 72 percre rúg a játékidő –, nem tudom. De őszintén szólva nem is érdekel. Engem elsőre beszippantott ez az album is, és azóta sem ereszt, ahogy telnek a hetek, tényleg felváltva pörgetem az új megjelenések közül a Punching The Sky-jal, és elég egyértelműen úgy gondolom, hogy mondjuk az új Psychotic Waltz-albummal együtt ez a trió számomra az év három legjobb lemeze, bár a sorrend még alakul közöttük. Meg is adom a Long Day Good Nightra a tízest, mint ahogy az előző kettőre is gondolkodás nélkül megadnám ma is.