Shock!

Frontiers kiadványok esetében már megszokhattuk, hogy az ismeretlen nevek nem minden esetben takarnak új zenekart: elég gyakran van ugyanis arról szó, hogy nagy öregek dugják össze a fejüket és projektjüknek új nevet adnak.

Nos, a Final Frontier is valami egész hasonló történet, hiszen mind az énekes Rob Moratti, mind a gitáros Mladen egyaránt régi ismerősök lehetnek azok számára, akik nyakig vannak a 80-as, 90-es évek dallamos hard rock/AOR világának másodvonalában (a "másodvonal" kifejezés ezúttal sem a színvonalra, hanem elsősorban az ismertségre vonatkozik). Én speciel már csak koromnál fogva sem tartozhatom közéjük, hiszen hol voltam még akkor, amikor ezek a rajongók égre-földre keresték a pöttöm kiadók által megjelentetett dallamos zenéket, amelyek úgy kellettek a mostoha grunge korszakban, mint egy falat kenyér. Az érdeklődésem mondjuk már akkoriban is megvolt, de erőforrásaim sehol sem voltak a mostaniakhoz képest. De ha meg is lettek volna rá a megfelelő feltételeim, ugyan hol lehetett volna a zenéket megkapni? Éppen ezért nagyon örülök annak, hogy manapság már nem sziszifuszi munka a legújabb lemezek beszerzése, hiszen például éppen a Frontiers jóvoltából elképesztő mennyiségű dallamos cucc lát napvilágot. De inkább legyen azonban dömping, mi majd szépen kiszelektáljuk, ami igazán értékes.

Szóval, Rob és Mladen nem ismeretlen figurák, a hozzáértők számára legalábbis: Mladen például a Von Groove és a Triumph soraiban zenélt korábban, ennek a bandának pedig ő lehet a motorja, hiszen nemcsak a gitárt és a basszust, de még a billentyűket is ő kezeli a lemezen (amely amúgy már a harmadik a sorban; de mivel a Frontiers-nál ez az első, gyanítható, hogy a legtöbb ember a High Tension Wire kapcsán fog megismerkedni a bandával). Moratti projektjeiről (melyek többnyire saját nevét viselik) én a magam részéről még sosem hallottam, de ennek persze semmi jelentősége, mert a fickónak óriási hangja van. Szinte kizárólag a magasabb tartományokban nyomja, de végig finom dallamérzékről tesz tanúbizonyságot és fogós melódiákat hoz. Ugyanakkor valamiért úgy tűnik, mintha helyenként meg-megeffektezték volna a hangját, mégpedig valami olyasmi kütyüvel, amelyeket a pár évvel ezelőtti Cher-slágerekben lehetett hallani. Namost, legyünk pozitív hozzáállásúak és tegyük fel, hogy ez nem így van. Ha azonban mégis, akkor igazán nem értem, miért nem használták ki egyéb értelemben is a modern stúdiótechnika által kínált lehetőségeket. Ugyanis az a sound, amit a lemezen hallunk, lehet, hogy 1987-ben maga volt a csúcs, de ilyen rutinos rókák munkája ma már azért jobban is megdörrenhetne. Azt is el tudom képzelni persze, hogy direkt lett ilyen retrós a dolog, de a retróság a dalok szerkezetében, a dallamokban amúgy is jelen van, nem feltétlenül kellett volna a hangzást is visszarégiesíteni.

Na mindegy, mindent összevetve ez egy korrekt kis album. Néha jó feltenni egy ilyet is, mert az ember ugye hajlamos arra (főleg metalos baráti társaságban), hogy viccesnek szánt, de valójában sértőnek is tekinthető jelzőkkel illesse az érzelmes AOR zenét, hehe. Előítéletek ellen pedig a zene a legjobb orvosság.