Shock!

Elképesztően hülye zenekarneveket képesek kiagyalni a világon bármerre. A Five Pointe O is ilyen. Ráadásul lemezcímnek azt adni, hogy Untitled... Ehh... pihentek a srácok. Zeneileg a nu metal című zsákban szaladgálnak keresztül-kasul, viszont kollégájuknál, a 36 Crazyfistsnél jóval izgalmasabbak, életrevalóbbak, habár itt is a fogós riffekkel körített ordítás/éneklés a mérvadó.

A skizofrén üvöltésből egy laza mozdulattal visznek tova a fülbemászó énektémákig, alatta teper a dobos, feltehetően görnyedezve riffelnek a gitárosok, de ez így van jól. Míg pályatársuk elaltatott két szám után, úgy jelen csapatnál kényszeresen feltoltam a hangerőt és révetegen kezdtem bámulni magam elé, elkapott a hév, még ha nem is őserejű/fejleszaggatós/állkapocs-leesős. Jólesik ez a szétütött zene, a világfájdalommal átitatott hangokkal, a magasban kószáló énekes sem zavar, ha alatta öblösen kiabál valaki. Örülök, hogy nem egy újabb Linkin Park/Deftones copy csapattal akadtam össze, örülök, hogy az Amerikában dúló trendből kicsippentett egy szeletet a brigád, és megpróbálnak becsalogatni a saját világukba.

Még ha nem is ez lesz az évszázad felfedezése, akkor is jólesik hallgatni, nyüglődésüktől nem megyek a falnak, inkább megpróbálok utánajárni, vajon miért rakták a frontborítóra azt a fejet, amit. Talán egy-két lemez múlva nagyobbat robbannak - talán nem, de azt feltétlen a javukra kell írnom, hogy megtanultak jó dalokat írni. Halkan megjegyzem: a nyolcadik tételnél már ismertem az összes rezdülésüket, és egyre jobban hiányoltam a pörgősebb témákat. Végigvonul a lemezen egyfajta finoman melankolikus hangulat, ami talán az énekes buddhista világnézetéből fakad, mindenesetre a vallási meggyőződését nem erőlteti rá a hallgatókra. Jól teszi.

A hangzásért Colin Richardson a felelős - ezt kommentálnom a továbbiakban fölösleges -, és ha elvállalta, talán nem is olyan balfék ez a csapat. Ugye. Egyébként '98 óta léteznek, és az egyik gitáros egy teljesen szerény kinézetű lány, ki nem nézném belőle, hogy. Miből lesz a cserebogár.